XVI. fejezet - Fejtegetések

(Edward szemszög)

Mennyivel jobb illata van, mint... – hallottam meg egy kósza gondolat első felét. De hiába koncentráltam mást nem hallottam meg. Nem törődtem most vele, mert rá kellett jönnünk, hogy miért akar minket a Volturi.

- Azt tudjuk, hogy ki lehet. De arról fogalmunk sincs, hogy mit ártottunk nekik.

- Lehet, hogy Jacobék miatt? Már nagyon sokan lettek és van rá esély, hogy a fülükbe jutott. Emlékeztek arra a nomádra, aki egyszer átszökött itt? – kérdezte Esme.

- Igen. – vágta rá mindenki.

Pár évvel ezelőtt egy vámpírnak sikerült átszöknie. Nem ölt meg senkit, csak tervezte. Az erdőbe akarta csalni az áldozatát, de megérezte, hogy vámpírok laknak itt, és messzire elkerült minket, és úgy próbált menekülni. Szerencsétlenségére meghallottam a gondolatait, és utána rohantunk. Közel merészkedett a falkához - a tábortűznél voltak és szórakoztak -, megérezhette őket, ezért még gyorsabban próbált menekülni. Nem öltük meg, mert már elég messze volt a területünktől, és nem gondoltuk, hogy bármi gondot is okozhat. Nem törődtünk vele…

- Nem hiszem, hogy ők voltak, hiszen ők nem így intézik el az ilyen dolgokat. – mondta Carlisle.

Jobban belegondolva igaza van. Nem küldözgetnek levelet. És Alice látta volna a velünk kapcsolatos szándékukat.  Most figyel is rájuk, de semmi jel nem utal erre.

- De Carlisle, ha nem a Volturi ki lehetne más? – kérdezte Esme, mert ő sem hitte, hogy ők lennének, de nem tudott jobbat. Nekik legalább van egy indokuk.

- Nem tudom Drágám. – mondta szelíden, és megölelte. – De majd kiderítjük. Senkinek nem fog baja esni.

Mindenki magában gondolkozott, hogy kik lehetnek azok. Bella gondolata ütötte meg a fejem.

Adunk még egy kis útmutatót. Még egy kis útmutatót. Még egy kis. Még. Még!

- Igazad van! – mondtam és szinte örömujjongásba törtem ki.

Szerelmemet pedig megcsókoltam. Gyorsabban vág az agya, mint valaha.

- Velünk is megosztanád a nagy felfedezést? – kérdezte Jasper kicsit siettetve, érezve a hirtelen jött fellendülést, és ezáltal a reményt is.

- Ugye a levélben az állt, hogy: adunk még egy kis útmutatót! Még! Volt valami, amiből rájöhetünk, hogy kik azok.

- És szerinted mi az a jel?

- Minden a Volturira utal. Ha valami lett volna, ami nem ők, rájöttünk volna. – mondta Alice csüggedten.

- Az igaz. De szerintem csak a dolgok mélyére kell néznünk. Ők vámpírok. Nem emberek. Másként tesznek dolgokat, és más a fontos nekik. Megszoktuk az emberek közelségét, és most vissza kéne szoknunk a vámpír észjáráshoz. – mondtam nagy hévvel, mert tudtam, hogy ez most nagyon fontos lehet.

- Igazad van. – mondta Carlisle. – Rég találkoztunk már vámpírokkal. Gondoljuk végig, hogy milyen nyom lehet az, ami elkerülte a figyelmünket.

Mindenki gondolkozni kezdett. Egy kopogás zavarta meg a gondolkodásunkat és Jacob lépett be az ajtón.

- Sziasztok! –köszönt és odarohant Nessie-hez, majd megölelte. – Mi folyik itt? Kupaktanács? – kérdezte, mikor körülnézett, és látta a gondolkodó, félelemmel teli zavart szemeket.

- Már hívni akartalak titeket. – mondta Carlisle.

Carlisle röviden elmondta, hogy mi történt és felolvastuk neki a levelet. Elkérte a levelet és még egyszer elolvasta, és ő is rögtön arra a bizonyos „még” szócskára tért ki.

- Mi lehet az a másik nyom? – kérdezte, és folytattuk a fejtegetést.

- Semmi olyan nem volt, ami nem a Volturira utalna. Még ez a „vers” is. – mondta Nessie gúnyosan, és belebújt Jake ölelésébe.

Szegény… Hallom a gondolatain, hogy már elege van ebből. Soha nem sem lehetnek nyugodtan kettesben Jake-kel. Eddig ő nem tudott róla, aztán én nem tudtam még elfogadni, még most sem teljesen, de Bella segített ezt elfogadnom. És most? Most is valaki üldöz minket, és nem engedjük el sehova sem egyedül. Jake pedig fél, hogy esetleg nem tudna rá vigyázni, ha valaki megtámadná őket. Nem is olyan rossz ember ez a Jake. Csak a szeretetet és a gondoskodás vágyát látom Nessie felé. Ennek örülök. Mert ha nem így lenne, Bella nem tudna megállítani…

- Mi van, ha ennek a versnek is van egy belső jelentése, nem csak rímek halmaza, és pár apró jel. Mi van, ha ez az egész egy nagy nyom. Ha egy fontos magyarázat, amiből többre is rájöhetünk, mint gondolnánk. – mondta Alice lelkesen.

- Igazad van. – mondta Bella és elkezdte újra olvasni a verset.

- És mi van a nyaklánccal? – kérdezte Ned, és hirtelen mindenki elkezdett figyelni rá. – Hát… Az volt az első, ami a Volturira utalt. – mondta csöndesen.

- Arra gondolsz, hogy minden, ami rájuk utal, az egy belsőbb nyom lehet. - kérdezte Jasper.

- Hát… - egy kis gondolkodás után így felelt. – alapjában véve igen. – mondta sokkal magabiztosabban, mint bármit eddig.

- Odaadnád? – kérdeztem, és már át is nyújtotta nekem.

Egy fekete madzagon lógott a medál, ami üvegből készült és mindenféle színt láttam benne. Vidám és komor színek egyaránt. Nem lehet eldönteni, hogy milyen érzést vált ki belőled. Kavarogtak… Az érzések, és a színek egyaránt. Mozdulatlan volt, de ha sokáig nézted, mégis olyan, mintha a színek vándorolnának. Kavargó… talán ez a legjobb szó rá. A szivárvány színeit is tartalmazza. Megforgattam, hátha felfedezek valamit. A nap éppen átsütött rajta, és ezáltal gyönyörű színkavalkád cikázott a falon. Jobban megnéztem, és semmi nem volt a medálon. Ekkor a falra néztem, és a szivárvány színeiből összeállt egy V betű.

Ez az egyetlen dolog, ami a Volturira utal, de semmi más nem illet a Volturi ízlésvilágába.

Nekem nem volt ismerős. Épp úgy, mint Bellának sem.

Odaadtam Carlisle-nak, akinek ugyan úgy, csak ezek jutottak az eszébe.

 - Annyira érdekes ez a nyaklánc. Annyira szép. De nekem nem ismerős. – jegyezte meg szomorúan.

Alice egy valamilyen jó divattervezőhöz hasonlította, de annyira ahhoz sem illett. Legalábbis szerinte. Nem tudom ki volt az a pasi, nő vagy akárkicsoda…

Jasperből furcsa érzéseket váltott ki, amik gondolatokhoz akartak társulni, csak nem jutott sehogy sem az eszébe… Nem tudta, hogy miért, lehet a múltban látta már valakin, vagy hasonlót látott valakin, aki fontos volt neki. Majd később megkérdezem, és akkor elmondom a Ned és Abby-ék körül zajló furcsaságokat.

Odaadta Nessie-nek és Jacob-nak, de nekik sem volt semmi ismerős.

- Jasper? Ha még nézegeted, segít? –kérdeztem, felhívva a figyelmét arra, hogy hallottam, amit gondolt, és igazán érdekesnek tartom.

Ez azt jelenti, hogy Ned eltalálta. Ezek lesznek a nyomok. Minden, ami a Volturira utal… Nem is rossz…

Jasper annyira a gondolataiba, merült, hogy nem válaszolt a kérdésre. Alice oldalba bökte, és én megismételtem a kérdést.

- Nem tudom, hogy miért, és hogy honnan lehet ismerős. De… talán segítene. – mondta, és Ned bólintására, elvette tőlem a nyakláncot.

Ha tényleg így van, akkor a vers is egy nyom. Bella újra felolvasta, kihangsúlyozva néhány szót, aminek a helyére, mást is lehetne képzelni, vagy fontos jelentése van.

A verseny, enyém LESZ a…

- Szerintem ezek lehetnek a fontosabbak, de persze emiatt az egész új értelmet nyer... – mondta Bella kicsit halkabban, mert úgy érzi, hogy valamit nem vesz észre. Csak nem tudja, hogy mit.

- Jasper! Szerintem neked kéne először mondani az ötleteid. – mondta Carlisle. – Hátha itt is hallottál valami ismerőset.

- Hát… Nem hiszem, hogy sokat jelent, mert ez nem illik ide… De… Maria mindig versenynek hívta a földszerzést… - mondta kételkedve, hogy ennek bármi köze is lenne ehhez.

- Nem hiszem, hogy neki van hozzá köze. – mondta Carlisle csüggedten. – Nincs értelme itt földet szerezni…

- Tudom, de csak ez jutott az eszembe. A hatalmat, pedig a legtöbb vámpír szeretné…

Újra ugyanott lyukadtunk ki, mint a legelején. Fogalmunk sincs, hogy ki akar minket elpusztítani, és az idő pedig egyre vészesebben megy. Tik. Tak. Még soha nem éreztem úgy, hogy ennyire gyorsan megy az idő, mikor nem csinálunk semmit, csak várakozunk.

- És mi van, ha azok a román vámpírok?

- Vladimir és Stefan? – kérdezte Jasper.

- Úgy gondolod, hogy benne lehetnek? – kérdeztem kételkedve.

- Hát… Ők a hatalmat mindennél jobban akarják. És ha minket sikerülne legyőzniük, akkor biztosak lennének abban, hogy a Volturit is. Látták a farkasokat, tudják, hogy milyen erőkkel rendelkezünk, tudják, hogy ellenük maximum csak a te képességed lenne segítség… - magyarázta Jasper

- Igazad lehet. Mi vagyunk a Volturi után a legnagyobb „coven” – ezt a szót enyhe undorral ejtette ki Alice, mert ő soha nem úgy gondolt ránk, mint egy boszorkánytanyára. Mi egy család voltunk. De a Volturit nem tartotta annak, és inkább ezt a szót használta. – a Volturi után. De ha a falkát is beleszámoljuk, körülbelül annyian lehetünk, mint ők, a palotában.

- Nem tudom. – mondta Esme szomorúan. – Hiszen segítettek nekünk. Most mért akarnának bántani?

- Azért segítettek, mert remélték, hogy harcra kerül sor, és ha a Volturi elpusztult volna, úgy gondolták, hogy ők lettek volna a világ urai. – mondta Jasper. – Ere nem került sor, de az is boldogsággal töltötte el őket, hogy látta a „Nagy Volturit” – a lehető leggúnyosabban ejtette ki a nagy jelzőt. - megfutamodni.

- De ha legyőztük volna őket, akkor biztos, hogy nem engedtük volna Stefant és Vladimirt uralkodni. Ők soha nem tartatták volna be a szabályokat. A világnak pedig teljesen vége lett volna

- Igen, erre is gondoltak. – mondtam Carlisle-nak választ adva. – Akkor nem tudtak volna minket elpusztítani. Sokan segítettek volna nekünk. De volt egy tervük. Nem tudom, hogy mi. Véletlenül hallottam meg ezt is. Nagyon ügyeltek a gondolataikra.

- Ezt mért nem mondtad előbb? – kérdezte Jacob mérgesen, de Nessie gyorsan megnyugtatta őt. – Bocs Edward.

- Semmi baj, megértem, hogy félted Nessie-t.

- Titeket is féltelek, de őt a legjobban. – mondta és egy csókot adott neki, amibe kislányom elpirult és lehajtotta a fejét.

- Miért nem mondtad akkor, amikor erre gondoltak?

- Sajnálom Esme, nem gondoltam volna, azt hittem a Volturit akarják elpusztítani. Most először gondoltam rájuk.

- De ha tényleg ők lennének, akkor mért hívják versenynek? – kérdezte Bella visszaterelve a gondolatainkat, a lényegre.

- Lehet, hogy tényleg verseny? – kérdezte Esme félve, az igenlő választól, mert az azt jelentené, hogy többen is vadásznak ránk.

- Nem hiszem. Akkor már összefogtak volna a vámpírok, és mi már nem élnénk. – mondta Jasper hidegen.

- De ha nem verseny, akkor mi? És ha tényleg ők lennének, akkor mit jelent ez: A szerelmem, mint röpdöső madár? Vagy, mint halál, a kígyót követve vár? – kérdezte Bella idegesen, mert semmivel nem jutottunk előrébb.

- Mi van, ha ránk gondolt? – kérdezte Nessie.

- Nem tudhatnak erről. Maximum, sejtésük van róla. – mondta Edward.

- És ha tudják, csak ugyanúgy nem tudsz róla, mint arról, hogy mi a tervük? – kérdezte Esme.

- Nem tudom. Az is lehet.

- Nem hiszem, hogy rájuk gondolt. Mert azt mondta, hogy szerelmem. Még a Volturit tudnám ezzel magyarázni…

- A Volturit?

- Igen. Akár minket is gondolhat a szerelmének. Mindegyik képességet vehetjük szerelemnek. És ha nem állsz be, megöl, hogy másé ne lehess. – fejtette ki Bella a gondolatmenetét.

- De a Volturi nem lehet.

- Tudom. De mi van, ha mi csak belebeszéljük, hogy nem ők? Mi van, ha tényleg ők azok? – kérdezte Esme kicsit hisztérikusan és Carlisle elkezdte nyugtatni. Nem jól bírja, ha a szerettei veszélyben vannak.

- Én nem ismerem ezt a Vladimirt. – mondta Abby csendesen. – De a ’V’ betű akár rá is utalhat. És nem tűnik olyan réginek az a nyaklánc, lehet, hogy direkt erre az alkalomra csinálta.

- Lehetséges, de akkor egy ’S’ betűnek is kéne ott lennie.

- Ugye azt mondta, hogy a következő nyom rávezet, hogy ki vagyok én. Vagy valami ilyesmi. – bólintásomra Ned folytatta. – Akkor lehet, hogy a következőn egy ’S’ betű fog szerepelni. Vagy valami, ami Stefanra utal.

- Lehetséges. – mondta Jacob és a hasa korgott egy nagyot.

Mindenki hangosan nevetni kezdett, mert utána Ned pocakja is korgott egyet, mintha válaszolt volna Jakére.

- Azt hiszem, nekünk is el kéne menni vadászni, mi is rég voltunk már. – mondta Jasper.

- Nem megyünk egy családi vadászatra? Nem is emlékszem, hogy olyan mikor volt utoljára.

- Jó ötlet. Én is mennék, ha nem gond. – mondta Jacob.

- Dehogy is. – mondta Esme mosolyogva, majd Ned és Abby részére tette fel a következő kérdést: - Ti is jöttök velünk, vagy inkább visszamentek La Pushba és ott esztek valamit?

- Én nem vagyok éhes, inkább visszamennék. – mondta Abby. – Ned?

- Én mennék, ha nem gond.

- Dehogy is. – mondta Esme és nagyon boldog volt, hogy ilyen sokan leszünk, mert így kicsit elfelejthetjük a gondokat. Ha csak egy rövid időre is.

– Abby biztos nem akarsz jönni? Jó móka lesz. – mondta Alice mosolyogva, és óvatosan átölelte, és ő rögtön visszaölelte.

- Nem akarlak bántani titeket.

- Nem fogsz, itt is milyen jól bírtad, ott meg még annyira sem fogod érezni a szagunkat. – mondta Alice ellentmondást nem tűrően.

- Rendben. De, ha valami olyat tennék, állítsatok meg.

- Nem fogsz! – mondta Alice mosolyogva, hogy igent mondott.

- Ígérd meg!

- Rendben, csak menjünk már! Gyorsan változzatok át! – sürgette őket.