(Abigail szemszöge)
Miközben futottunk hazafelé, próbáltam kizárni a többiek gondolatát a fejemből. A társaság egyik fele arra gondolt, hogy hogyan tudtam legyőzni Jaspert, a másik fele pedig a holnapi napon gondolkozott. Néhányan örültek, hogy végre lesz egy kis csetepaté, még ha a fajtársukkal is kell harcolniuk. Mások nem szívesen tették volna kockára az életüket, egy félvámpír miatt. Pár nappal ezelőtt én is így gondoltam volna, azonban ez a vélemény mára már megváltozott. Tudtam, hogy ha a vámpírok ellen fordulnék, akkor azzal csalódást okoznék a falkámnak, másrészt pedig be kell, hogy valljam, szimpatikusak nekem a Cullenék.
Ez még persze nem azt jelenti, hogy az összes vámpírt szeretem, de megtanultam, hogy nem minden vérszívó alapvetően gonosz.
Hahó, Abby élsz még? - Hallottam meg Ned hangját a fejemben.
Igen, persze. Csak elgondolkodtam. - Válaszoltam neki, majd megráztam a fejemet. Mondtál valamit?
Csak annyit mondtam, hogy vacsora után lemegyünk Sethtel a partra.
Rendben.
Örültem, hogy Ned és Seth ennyire jó barátok lettek.
Mikor beértünk a faluba, a fiúk egyből átváltoztak emberré, de én szégyenlősen elbújtam egy bokor mögé, amíg felvettem a pólót és a sortot, amit magammal vittem.
Sam megvárt, amíg végzek, és együtt mentünk a házukba. Emily már a konyhában sürgött-forgott.
- Szia Emily!- köszöntem oda neki.
- Szia drágám! – mondta Sam, két lépéssel felesége mellett termett, és egy csókot nyomott a szájára.
- Sziasztok! Minden rendben volt a határnál?
- A körülményekhez képest igen.- mondta Sam és egy kicsit elkomorult a tekintete. Azonban csak egy pillanatra, mert a másikban már vidáman kérdezte:- Mi lesz vacsira? Farkaséhes vagyok.
Jót nevettünk a szellemes hasonlaton.
- Sült csirke. A kedvencetek. Áthívtam Jacobot vacsorára, hogy ne legyen egyedül.- válaszolt Emily.
- Miért? Billy hol van?- kérdezte Sam meglepődve.
- Ma meccs van a tévében. Átment Charlie Swanhoz, hogy együtt nézzék. Remélem nem bánod.
- Dehogy bánom! Örülök, neki, hiszen Jake a barátom, és bármikor szívesen látom.
Titokban én is örültem, hogy Jacob átjön. Kedves velem, és szerintem jó barátok leszünk.
- Megyek, lezuhanyozok még vacsora előtt. Majd szólj, ha kész a csirke.- mondta Sam, és már itt sem volt.
- Jellemző… Ha bármi esélyt lát rá, hogy segítenie kéne nekem, már talál is valami kifogást.- kuncogott Emily.
- Hallottam ám!- kiabált le az emeletről Sam.
Ezen mosolyognom kellett. Aranyosak voltak együtt. Remélem, egyszer én is megtalálom a nagy Ő-t.
- Majd én segítek neked.- ajánlkoztam.
- Igazán nem kell fáradnod!
- Nekem ez nem fáradtság. Ez a minimum, amivel viszonozni tudom azt, hogy befogadtatok minket.
- Ugyan már! - legyintett Emily. – De ha már felajánlottad, akkor megterítenél légy szíves?
- Természetesen. -mondtam, és elindultam a tányérokért.
Ma kitettem magamért, mert a szalvétákat szépen összehajtogattam, és a poharakba raktam őket úgy, ahogy azt még régebben egy főzőműsorban láttuk anyuval.
Anyu…
- Megjötteeem!- rontott be Ned az ajtón. Mögötte ott jött Jacob.
- Hello mindenkinek!- mosolygott.
- Épp időben! – mondta Emily. – Mossatok kezet és ülhettek is az asztalhoz. Sam!- kiáltott fel Emily.- Vacsora!
- Rohanok!- hallottuk meg a válaszát, és pár másodperc múlva már hallottuk is, ahogy trappol le a lépcsőn. – Már itt is vagyok. Hmm nagyon finom illatok vannak.
Miután mindenki leült, a fiúk rávetették magukat a csirkékre. Igaz, hogy már nem éltek, de azért sajnáltam őket. Emilyvel megvártuk, míg a fiúk kiszolgálják magukat, és csak utána nyúltunk a maradékért.
- Nagyon finom lett.- mondta Ned teli szájjal, ezért valahogy így hangzott: „Nadon finyom lett!”
- Ned!- szóltam rá.- Ne beszélj teli szájjal.
- Ugyan hagyd csak, örülök, hogy ízlik neki.
Vacsora közben Sam és Jake között a falka ügyeiről volt szó, ami engem is érintett volna, de sok mindent nem értettem belőle. Az elején próbáltam figyelni, de a végére elkalandozott a figyelmem.
Mikor már mindenki végzett, és álltak volna fel az asztaltól megszólaltam.
- Szeretnék mondani valamit.- csend lett és mindenki rám figyelt.
- Valami gond van?- kérdezte Emily aggódva.
- Nem, semmi gond nincs. Csak gondolkodtam, és arra jutottam, hogy nem akarunk az idők végezetéig nálatok lakni Sam. Arra gondoltam, hogy keresnénk Neddel egy saját lakást.
- Ugyan Abby! – mondta Emily. – Nem teher az, hogy nálunk laktok.
- Most még nem, de egy idő után zavarni fogunk. Házasok vagytok, és nektek van egy bizonyos…khm… szükségletetek, amiben csak hátráltatunk titeket.
- Hát… Ha tényleg ezt szeretnétek, akkor segítek házat keresni. De amíg az összes Cullen nincs biztonságban, addig nem engedem, hogy költözzetek.- mondta Sam.
- Én is majd kérdezősködök, ismerősöktől, hátha tudnak eladó házat a környéken.
- Köszönjük. – mondtam.
Mindenki felállt, és Ned rám nézett. Szavak nélkül is tudtam mit akar.
- Menj Seth-hez, de 2 óra múlva gyere haza!
- Rendben! Köszi! – mondta lelkesen, és egy puszit nyomott az arcomra. – Szeretlek! – és kiszaladt a házból.
- Én is! Vigyázz magadra!- kiáltottam utána.
Segítettem leszedni az asztalt Emilynek, elmosogattunk, és úgy döntöttem, szívok egy kis friss levegőt.
Átváltoztam farkassá, egyedül voltam, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek az erdőbe.
Amint el akartam indulni, meghallottam Ned és Seth gondolatait.
Sziasztok! – köszöntem.
Szia!- köszöntek egyszerre.
Elmegyek futni egyet. Nem zavarlak titeket.
Már nem hallottam, hogy mit mondanak, teljesen kizártam mindent a fejemből. Milyen jó, hogy ezt megtanultam.
Csak futottam. Élveztem, ahogy a szőrömbe fúj a szél, és a tájat. Nem is olyan csúnya ez a hely. Nagyon sok szép hely van, csak észre kell venni.
Teljesen elkalandoztam, és már megint kinyújtottam a nyelvem. Erről le kéne szoknom. Nem lehet valami szép látvány. Gondoltam magamon nevetve.
Láttam a tengert nem túl messze, ezért arra rohantam. Egy sziklaszirten álltam. Lefeküdtem a fűbe, és néztem, ahogy hullámzik a tenger. Lefeküdtem, és a mancsomra támasztottam a fejem. Eszembe jutott egy csomó emlék.
Hat éve, anyuval, apuval és Ned-del kimentünk a partra.
Piknikeztünk. Egy csomó finomságot sütöttünk anyuval aznap reggel. Minden elfogyott.
Frizbiztünk is. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire nem tud ilyet játszani.
Ez nem is igaz. Én tudok játszani, csak te nem tudsz, mivel mindig két méterrel arrébb dobtad, mint ahol én álltam.
Nem is! Én dobtam jól, és te nem tudtad elkapni.
Bebizonyítom! – amint kimondta már láttam is az ő emlékét.
A tengerparton voltunk és frizbiztünk. Én dobtam a frizbit, ami jó messze Nedtől esett le a földre.
Igen, de ez nem akkor volt. Ez pár hónappal az előtt volt, hogy átváltozunk.
Akkor nem is voltunk frizbizni.
De, igen. Akkor este mondott anyu egy csomó érdekes dolgot. Nem emlékszel?
Nem! – mondta elgondolkozva, ami azt jelentette, hogy van rá esély, hogy emlékszik rá.
Aznap még volt suli ezért reggel csak anya késztett ennivalót. Amint hazaértünk, már mentünk is le a partra. Ned egész nap apával játszott én pedig anyával beszélgettem.
- Gyertek, csak nem féltek?
- Még mit nem! – mondtam, mert nem szerettem, ha puhánynak néznek, ezért sok mindenben benne voltam.
Elkezdtünk játszani, de akkor nem nagyon ment, mert nem is igazán érdekelt. Furcsa érzésem volt.
Tényleg már emlékszem! – mondta Ned nevetve.
Én újra kizártam a többiek gondolatait, és újra az emlékekbe mélyedtem.
A tóparton ültem este, és néztem, ahogy a tenger hullámzik. Sokkal közelebb laktunk a tengerhez, mint most. Bármikor kimehettünk. Imádtuk a partot. Sokat úsztunk Neddel, mikor kisebbek voltunk.
Emlékszem, hogy borús idő volt, már messzebb esett az eső, de mi Neddel ki akartunk menni úszni.
-Na, anyu, légyszi! Nem lesz semmi gond! Semmi nem történhet! – mondta Ned anyut nyaggatva.
Így utólag visszagondolva, szerintem csak azért engedte meg, mert tudta, hogy addig úgy sem feküdnénk le, amíg nem mehetünk ki.
Mikor kimentünk a közelünkben nem esett, de a másik város felett látszottak a felhők. Itt is voltak, természetesen, de azok nem eső felhőt voltak. Nem értettem, hogy miért, de nem volt baj. A tenger nyugodt volt, ezért elmehettünk úszni.
Ti hol laktatok? – kérdezte egy hang a fejemben. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
… Már voltatok ott? – csak ennyit hallottam abból, amit Ned mond, mivel rájöttem, hogy nem nekem szól, ezért nem is figyeltem annyira rá.
Emlékszem még milyen volt, normális emberi tempóban futni. Mennyivel jobb farkasként futni. Gyorsabb, és még így is lehet élvezni a tájat, mert nem mosódik el és ahogy a szél, a szőrömbe kap. Imádom.
Emberként is sokat futottam, talán ezért futok gyorsabban Nednél. Ő mindig utálta. Csak farkasként szerette meg.
Minden nap kimentem futni az erdőbe, ha tehettem többször is. Anya nem mindig szerette, mert félt, hogy ezzel elhanyagolom a tanulást.
Egyik este, mikor hazaértem anya nagy beszélgetést tartott velem és Neddel. először azt hittem, hogy le akar szúrni. De egy csomó mindenre megtanított. Hogyan kell erdei növényekkel gyógyítani, melyikeket lehet megenni, melyikek mérgezőek, hogyan lehet valakit megtalálni, vagy elrejteni a nyomokat…
Sosem értettem, hogy honnan tud ennyi mindent, de most már van egy sejtésem. A farkasság miatt. Lehet, hogy ők is tudnak ilyeneket?
Abby! Figyelj! Hallasz?- csak ezt a három szót hallottam, nem tudom mióta, beszélhet hozzám. Túl jól kizárom mások gondolatait.
Igen! Itt vagyok. Figyelek. Bocsi.
Azt mondta, hogy hogyan lehet megtalálni valakit? – kérdezte tőlem Seth nagyon izgatottan. Nem tudtam, pontosan mire gondol, ezért kicsit megszeppenve válaszoltam neki.
Igen! Miért? Mi jutott az eszedbe?
Hát… hogy esetleg meg tudnátok- e találni Brucékat?
Hm… Nem is rossz ötlet. Előbb is az eszembe juthatott volna.
Nekem van egy nyakláncom Bruce-tól. Szóval a legnehezebben túl vagyunk. Már csak egy csomó más növényt kell összeszednünk – mondta Ned teljesen felélénkülve.
Rendben. Akkor szerintem most rögtön kezdjük el. Kell: rózsabimbó és … - elkezdtem sorolni az összetevőket.
Meglepett, hogy milyen sok dolog van ennek a pár farkasnak, aki itt van.
Én elmegyek szólni Samnek és Jakenek, elmondok nekik mindent, ti pedig addig keressétek a hozzávalókat. – utasított minket Eric.
Egy óra múlva minden hozzávaló meg volt, már csak meg kellett tartani a szertartást. Cullenéknak is szóltunk, mivel Nessienek valamilyen személyes holmit, ami csak hozzá tartozik. Kaptunk tőlük egy karkötőt, azt mondták, ezt csak ő vehette fel, és senki nem nyúlhatott hozzá rajta kívül. Féltve őrizte, úgy is mondhatnánk. Ez csak biztosítéknak kellett, ha esetleg nem találnánk meg Brucékat ezzel.
- Ti nem ismeritek az ilyen „trükköket”? – kérdezte Ned, mikor már emberalakban sétáltunk arra a tisztásra, ahol múltkor voltunk.
- Nem. Még csak nem is hallottam ilyen legendáról. – mondta Sam szomorúan, mert Jake már rég előre rohant, hogy minél előbb odaérjünk.
Amint megtudta rá, hogy van esély, hogy megtaláljuk Nessiet, és Emmettet sem kell odaadnunk érte, teljesen bezsongott. Nem vagyok teljesen biztos benne, mert valamiért nem akarják elárulni, én meg nem akarok rá kérdezni, hátha megbántanám őt, mert lehet, hogy jó indoka van arra, hogy miért ne mondja el, de szerintem Nessie az ő bevésődése.
- Nem baj, majd mi megtanítjuk nektek. Nem nehéz. – Ned is teljesen fel van vidulva. Már nagyon rég láttam ilyen boldognak.
- Ned. Nyugi. Nem biztos, hogy sikerül, hiszen még soha nem csináltunk ilyet, csak anya megmutatta őket, mit hogyan és miért kell csinálni.
- Jaj, Abby ne legyél már ilyen pesszimista. Nézd mindent úgy, hogy az sikerül, és sikerülni is fog. Emlékszel? Anya is mindig ezt mondta nekünk – mondta Ned nekem mosolyogva, megpuszilt és mielőtt elrohant volna, ezt súgta a fülembe! – Tedd azt, amit anyuék mondtak, mindig igazuk volt. – célzott arra, hogy milyen boldogan és optimistán éltek, és ezért minden sikerült, amibe belekezdtek. Sóhajtottam, és fel akartam rá nézni, de már nem volt ott senki, ezért Samhez fordultam.
- Lehet, hogy nem is sikerül.
- Nyugi Abigail. Mikor először mondtad, akkor is mondtam, hogy nem baj, ha nem sikerül, akkor is nagyon hálásak leszünk, ha megpróbálod.
- De Jake csalódott lesz és mérges lesz, hogy nem tudok segíteni a bevésődésének… - hoppá! Nem akartam elmondani – Sajnálom. Én… - kezdtem el szabadkozni Sam meghökkent arckifejezésére.
- Semmi gond. – kezdett bele egy feszült sóhaj kíséretében. – Nem azért nem mondtuk el, mert nem akartuk, vagy, mert nem bíznánk bennetek. Csak nem tudtuk, hogy hogyan reagálnátok arra, hogy egy farkasnak vámpír a bevésődése.
- Csak ennyi? – mondtam egy megkönnyebbül sóhajjal – Tudod. Nekünk mindig azt mondták a szüleink, hogy nem az számít mi a háttered, csak az, hogy ki vagy! – mondtam mosolyogva, és most már én is úgy éreztem, hogy minden sikerülhet. Ned után rohantam, hogy minél előbb elkezdhessük.
Amint odaértem, mindenki rám mosolygott, mintha csak egy délutáni teapartira mentem volna, és nem egy mentő akció kellős közepén lennénk. Körülnéztem, hogy hányan vagyunk, mert anyu szerint úgy egyszerűbb megtalálni valakit, ha minél többen vagyunk. A farkasok közül mindenki farkas alakban volt, de csak mi négyen jöttünk a tisztásra, a többiek maradtak La Pushban. Mivel őriznie kell azt is valakinek. Milyen vicces kedvemben vagyok, gondoltam magamon nevetve.
A vámpírok közül Emmett nem volt jelen, nem értettem, és nagyon érdekes képet vághattam, mert Edward mellettem termett és ezt suttogta a fülembe.
- Van egy jobb ötletünk, de a lényeg, hogy ő ne legyen itt. Amúgy meg Esme sincsen itt. – mondta kuncogva azt ijedtségemen is, mert nagyot ugrottam, amikor megszólalt, közvetlenül mellettem.
2010. január 30., szombat
2010. január 27., szerda
Ajándék novella!
Hát itt van az ígért novella. Sajnálom, hogy ha nem olyan jó, de mivel nem tudtunk fejezetet felrakni múlthéten, ezért gyorsan írtam egy ilyet. Remélem, hogy azért tetszik majd. Ehhez is várom a kommentárokat. Puszi
u.i.: a novellának semmi köze a történetünkhöz, csak simán twilight saga-s.
Szülinapi kívánság
(Nessie szemszöge)
- Boldog Szülinapot! Boldog Szülinapot! Boldog szülinapot, Nessie! Boldog szülinapot!- énekelte a családom.
Miközben daloltak, anya hozott nekem egy nagy tortát. Csokitortát, mivel az a kedvencem.
- Boldog hatodik szülinapot drágaságom! – monda anyu, és kaptam tőle egy cuppanós puszit.
- Boldog szülinapot kicsim!- csatlakozott hozzá apu is.
Alice néni, Rose néni, Emmett és Jasper bácsi, nagymama és nagypapa mind sorba jöttek, és mindenféle jókívánsággal láttak el.
- Mindenkinek nagyon köszönöm!- mondtam, és már alig vártam, hogy elfújhassam a gyertyát, valamint kívánhassak egyet.
- Fújd el a gyertyát Nessie drágám!- mondta nagyi, és én boldogan eleget tettem a kérésnek.
Azt kívánom, hogy Emmett bácsi egy napra veszítse le az erejét.
Apu felkuncogott, hiszen kiolvasta a gondolataimból, hogy mit kívántam.
Egy levegővel elfújtam a gyertyákat.
- Remélem jót kívántál!- mondta Emmett bácsi.
- Abban biztos lehetsz!- válaszoltam neki sejtelmesen.- Felvághatom a tortát?- kérdeztem, és válaszra sem várva hozzá is kezdtem. Családom tagjainak vágtam egy-egy kis szeletet, hiszen a kedvemért a szülinapi tortámból hajlandóak voltak enni. Láttam az undort az arcukon, amit próbáltak leplezni ugyan, de én észrevettem rajtuk. Azért örülök, hogy egy ilyen áldozatot hoztak meg értem.
Magamnak vágtam egy nagy szeletet, és egy perc alatt meg is ettem.
- Nagyon finom lett a torta!- mondtam nagyi felé fordulva. Ő sütötte nekem!
- Akkor az ajándékaidra már nem is vagy kíváncsi?- kérdezte Alice mosolyogva.
- Ó dehogynem!!- mondtam, és felpörögtem az ajándék szó hallatán.
Alice nénitől és Jazz bácsitól kaptam egy kis táskát, amiben volt mindenféle sminkfelszerelés, hajápolási cikkek, egyszóval minden olyan, amit egy ilyen korú lányt érdekel.
Rose nénitől és Emmett bácsitól egy saját laptop volt az ajándék, mondván, hogy már elég nagy vagyok, hogy tudjak vigyázni rá.
Nagyszüleimtől egy digitális fényképezőt kaptam, amit rögtön ki is próbáltam.
Már csak anyák voltak hátra. Náluk semmi csomagot nem láttam, ezért egy kicsit elkeseredtem.
- Hát mi az ajándékodat nem tudtuk becsomagolni, de reméljük, hogy örülsz majd neki.- mondta apu, és átnyújtott egy jegyet.
- Van egy ugyanilyen Jacobnál is.- mondta anyu.
Megnéztem, és rögtön a nyakukba ugrottam.
- Jaj annyira szeretlek titeket! – mondtam és puszikkal halmoztam el őket.
- Mi is megtudhatjuk, hogy mi ennyire jó?- kérdezte Rose néni.
- Apuék vettek nekem két jegyet a vidámparkba, és életemben először elengednek Jake-kel ilyen messzire.
- Hát ez csodálatos! – mondták rokonaim.
- Átmehetek Jake-ékhez? Léééééééccciiiiiii!!- kérleltem anyáékat.
- Nem lehetne, hogy egy napra hanyagold őket?- kérdezte apa. Csúnyán néztem rá, de anya a védelmébe kelt, amin meglepődtem.
- Kicsim, apádnak szerintem most igaza van. Ma ünnepelj velünk, és holnap megígérem, hogy az egész napot Jake-kel és a barátaival töltheted.
Nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy ha anya apa pártjára állt, akkor meggyőzni őket szinte lehetetlen. De legalább lesz egy napom kipróbálni, hogy teljesült - e a kívánságom.
- Emmett bácsi, van kedved velem játszani?- kérdeztem tőle.
- Hát persze Nessie- mondta vidáman. – Mit szeretnél?
- Mondjuk játszunk kislabda-dobó versenyt. Kimehetnénk a Cullen-rétre.
- Remek ötlet. Edward, leszel te a bíró?- kérdezte Emmett.
- Eldobni jó a labdát, de vissza már én hozzam?- cukkolta apa Emmett bácsit.
- Ugyan már erről szó sincs!- mondta apa védekezve, de közben mosolygott.- De szeretném látni, ahogy a lányom legyőz téged.
- Ha azt hiszed kislány, hogy hagylak győzni, akkor nagyon tévedsz. – fordult felém Emmett.
- Jó jó, de nem lehetne, hogy induljunk? Mire odaérnénk, hogy na akkor menjünk játszani,l addigra besötétedik, ha folytatjátok a civakodást apával.
- Igenis értettem asszonyom!- mondta apa és Emmett bácsi egyszerre, és tisztelegtek, mintha őrmester lennék.
Mikor kiértünk a rétre, apa Emmettnek adott egy kislabdát.
Emmett nekikészült, és dobott. Apa a labda után szaladt, és nemsokára meghallottuk, hogy kiált.
- 350 méter. Szép teljesítmény.
350? Akkor nem valószínű, hogy beteljesült a kívánságom. De nem hagyom magam.
- Na ezt dobd túl, ha tudod!- mondta Emmett, és felém nyújtott egy labdát.- Én drukkolok neked!- gúnyosan vigyorgott. Na de majd megmutatom neki!
Jól meglendítettem a labdát, és elhajítottam.
- 310 méter kicsim! Nem rossz ez a teljesítmény.
Csüggedten hajtottam le a fejem.
- Azért aranyos voltál, hogy megpróbáltad.- mondta Emmett, és játékosan belebokszolt a vállamba.
Elfutottam haza. Hallottam, hogy utánam kiált, de nem figyeltem.
- Nem sikerült legyőznöm. – mondtam az otthon maradottaknak bánatosan.
- Sajnálom kincsem.- mondta Rose néni és átölelt.
Nem sokkal utánam megjött apa és Emmett.
- Emmett van kedved szkanderezni velem?- kérdezte anya.
Ezen meglepődtem.
- Egy nap alatt kettő Cullent legyőzni? Benne vagyok.- mondta Emmett.
Kimentünk a ház elé, ahol volt egy fatörzs. Asztalon nem akartak játszani, mert félő, hogy eltörne.
Megfogták egymás kezét. Én voltam a bíró.
- Egy…kettő… három!- mondtam, és nekifeszültek egymást kezeinek.
Jó pár percig küzdöttek, és csodálkoztam, hogy Emmettnek még mindig nem sikerült legyőznie anyát. Máskor egy perc alatt nyer.
Végül anya került ki nyertesen.
- Ez… ez… nem tudom mi történt. Mintha elhagyott volna minden erőm.- mondta Emmett csodálkozva.
- Vagy egyszerűen csak anya jobb, mint te.- mondtam vigyorogva.
Ezt nem hiszem el! Teljesült a kívánságom!
Játszottak még pár menetet a család többi tagjával, és mindig Emmett került ki vesztesen.
A nap végére nagyon csüggedt volt, hogy nem tudott nyerni.
Este néztük a tévét, de még akkor sem hitte el, hogy hogyan történhetett mindez.
- Nem értem. Mindig én vagyok a legjobb. Szerintetek mi volt a baj?- kérdezte kissé kétségbeesve.
- Én tudom.- szólaltam meg.
- Éspedig? – kérdezte, és mindenki felém fordult.
- Mikor elfújtam a gyertyát a tortámon, azt kívántam, hogy egy napig hagyjon el az erőd.- mondtam mosolyogva.
-Óóóó te lány!- mondta, és megjátszotta a sértődöttet.- Remélem, holnap már újra a régi leszek!
- Tudod, most visszakaptad azt a kis szilveszteri tréfádat.- mondtam, miközben arra gondoltam, hogy altatót tett a borba.
Mindenki nevetett, és nekem ez volt életem legjobb születésnapja.
u.i.: a novellának semmi köze a történetünkhöz, csak simán twilight saga-s.
Szülinapi kívánság
(Nessie szemszöge)
- Boldog Szülinapot! Boldog Szülinapot! Boldog szülinapot, Nessie! Boldog szülinapot!- énekelte a családom.
Miközben daloltak, anya hozott nekem egy nagy tortát. Csokitortát, mivel az a kedvencem.
- Boldog hatodik szülinapot drágaságom! – monda anyu, és kaptam tőle egy cuppanós puszit.
- Boldog szülinapot kicsim!- csatlakozott hozzá apu is.
Alice néni, Rose néni, Emmett és Jasper bácsi, nagymama és nagypapa mind sorba jöttek, és mindenféle jókívánsággal láttak el.
- Mindenkinek nagyon köszönöm!- mondtam, és már alig vártam, hogy elfújhassam a gyertyát, valamint kívánhassak egyet.
- Fújd el a gyertyát Nessie drágám!- mondta nagyi, és én boldogan eleget tettem a kérésnek.
Azt kívánom, hogy Emmett bácsi egy napra veszítse le az erejét.
Apu felkuncogott, hiszen kiolvasta a gondolataimból, hogy mit kívántam.
Egy levegővel elfújtam a gyertyákat.
- Remélem jót kívántál!- mondta Emmett bácsi.
- Abban biztos lehetsz!- válaszoltam neki sejtelmesen.- Felvághatom a tortát?- kérdeztem, és válaszra sem várva hozzá is kezdtem. Családom tagjainak vágtam egy-egy kis szeletet, hiszen a kedvemért a szülinapi tortámból hajlandóak voltak enni. Láttam az undort az arcukon, amit próbáltak leplezni ugyan, de én észrevettem rajtuk. Azért örülök, hogy egy ilyen áldozatot hoztak meg értem.
Magamnak vágtam egy nagy szeletet, és egy perc alatt meg is ettem.
- Nagyon finom lett a torta!- mondtam nagyi felé fordulva. Ő sütötte nekem!
- Akkor az ajándékaidra már nem is vagy kíváncsi?- kérdezte Alice mosolyogva.
- Ó dehogynem!!- mondtam, és felpörögtem az ajándék szó hallatán.
Alice nénitől és Jazz bácsitól kaptam egy kis táskát, amiben volt mindenféle sminkfelszerelés, hajápolási cikkek, egyszóval minden olyan, amit egy ilyen korú lányt érdekel.
Rose nénitől és Emmett bácsitól egy saját laptop volt az ajándék, mondván, hogy már elég nagy vagyok, hogy tudjak vigyázni rá.
Nagyszüleimtől egy digitális fényképezőt kaptam, amit rögtön ki is próbáltam.
Már csak anyák voltak hátra. Náluk semmi csomagot nem láttam, ezért egy kicsit elkeseredtem.
- Hát mi az ajándékodat nem tudtuk becsomagolni, de reméljük, hogy örülsz majd neki.- mondta apu, és átnyújtott egy jegyet.
- Van egy ugyanilyen Jacobnál is.- mondta anyu.
Megnéztem, és rögtön a nyakukba ugrottam.
- Jaj annyira szeretlek titeket! – mondtam és puszikkal halmoztam el őket.
- Mi is megtudhatjuk, hogy mi ennyire jó?- kérdezte Rose néni.
- Apuék vettek nekem két jegyet a vidámparkba, és életemben először elengednek Jake-kel ilyen messzire.
- Hát ez csodálatos! – mondták rokonaim.
- Átmehetek Jake-ékhez? Léééééééccciiiiiii!!- kérleltem anyáékat.
- Nem lehetne, hogy egy napra hanyagold őket?- kérdezte apa. Csúnyán néztem rá, de anya a védelmébe kelt, amin meglepődtem.
- Kicsim, apádnak szerintem most igaza van. Ma ünnepelj velünk, és holnap megígérem, hogy az egész napot Jake-kel és a barátaival töltheted.
Nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy ha anya apa pártjára állt, akkor meggyőzni őket szinte lehetetlen. De legalább lesz egy napom kipróbálni, hogy teljesült - e a kívánságom.
- Emmett bácsi, van kedved velem játszani?- kérdeztem tőle.
- Hát persze Nessie- mondta vidáman. – Mit szeretnél?
- Mondjuk játszunk kislabda-dobó versenyt. Kimehetnénk a Cullen-rétre.
- Remek ötlet. Edward, leszel te a bíró?- kérdezte Emmett.
- Eldobni jó a labdát, de vissza már én hozzam?- cukkolta apa Emmett bácsit.
- Ugyan már erről szó sincs!- mondta apa védekezve, de közben mosolygott.- De szeretném látni, ahogy a lányom legyőz téged.
- Ha azt hiszed kislány, hogy hagylak győzni, akkor nagyon tévedsz. – fordult felém Emmett.
- Jó jó, de nem lehetne, hogy induljunk? Mire odaérnénk, hogy na akkor menjünk játszani,l addigra besötétedik, ha folytatjátok a civakodást apával.
- Igenis értettem asszonyom!- mondta apa és Emmett bácsi egyszerre, és tisztelegtek, mintha őrmester lennék.
Mikor kiértünk a rétre, apa Emmettnek adott egy kislabdát.
Emmett nekikészült, és dobott. Apa a labda után szaladt, és nemsokára meghallottuk, hogy kiált.
- 350 méter. Szép teljesítmény.
350? Akkor nem valószínű, hogy beteljesült a kívánságom. De nem hagyom magam.
- Na ezt dobd túl, ha tudod!- mondta Emmett, és felém nyújtott egy labdát.- Én drukkolok neked!- gúnyosan vigyorgott. Na de majd megmutatom neki!
Jól meglendítettem a labdát, és elhajítottam.
- 310 méter kicsim! Nem rossz ez a teljesítmény.
Csüggedten hajtottam le a fejem.
- Azért aranyos voltál, hogy megpróbáltad.- mondta Emmett, és játékosan belebokszolt a vállamba.
Elfutottam haza. Hallottam, hogy utánam kiált, de nem figyeltem.
- Nem sikerült legyőznöm. – mondtam az otthon maradottaknak bánatosan.
- Sajnálom kincsem.- mondta Rose néni és átölelt.
Nem sokkal utánam megjött apa és Emmett.
- Emmett van kedved szkanderezni velem?- kérdezte anya.
Ezen meglepődtem.
- Egy nap alatt kettő Cullent legyőzni? Benne vagyok.- mondta Emmett.
Kimentünk a ház elé, ahol volt egy fatörzs. Asztalon nem akartak játszani, mert félő, hogy eltörne.
Megfogták egymás kezét. Én voltam a bíró.
- Egy…kettő… három!- mondtam, és nekifeszültek egymást kezeinek.
Jó pár percig küzdöttek, és csodálkoztam, hogy Emmettnek még mindig nem sikerült legyőznie anyát. Máskor egy perc alatt nyer.
Végül anya került ki nyertesen.
- Ez… ez… nem tudom mi történt. Mintha elhagyott volna minden erőm.- mondta Emmett csodálkozva.
- Vagy egyszerűen csak anya jobb, mint te.- mondtam vigyorogva.
Ezt nem hiszem el! Teljesült a kívánságom!
Játszottak még pár menetet a család többi tagjával, és mindig Emmett került ki vesztesen.
A nap végére nagyon csüggedt volt, hogy nem tudott nyerni.
Este néztük a tévét, de még akkor sem hitte el, hogy hogyan történhetett mindez.
- Nem értem. Mindig én vagyok a legjobb. Szerintetek mi volt a baj?- kérdezte kissé kétségbeesve.
- Én tudom.- szólaltam meg.
- Éspedig? – kérdezte, és mindenki felém fordult.
- Mikor elfújtam a gyertyát a tortámon, azt kívántam, hogy egy napig hagyjon el az erőd.- mondtam mosolyogva.
-Óóóó te lány!- mondta, és megjátszotta a sértődöttet.- Remélem, holnap már újra a régi leszek!
- Tudod, most visszakaptad azt a kis szilveszteri tréfádat.- mondtam, miközben arra gondoltam, hogy altatót tett a borba.
Mindenki nevetett, és nekem ez volt életem legjobb születésnapja.
2010. január 16., szombat
X. fejezet. - Fogságban
Sziasztok!
Figyelmeztetnénk titeket, hogy ebben vannak kicsit durvább részek.
Figyelmeztetnénk titeket, hogy ebben vannak kicsit durvább részek.
(Nessie szemszöge)
Egyet csörgött a telefon, és apu rögtön felvette.
- Halló?
- Cullen? - kérdezett vissza az a rekedtes hangú farkas. Gondolom nem hitt nekem, és meg akart róla bizonyosodni.
- Igen. Ki maga?
- Most én beszélek. Nálunk van Renesmee. Ha még élve akarják visszakapni, akkor adják érte cserébe azt a nagydarab vérszívót, aki megölte a társainkat. Ha holnap délig nem adják át nekünk, akkor a lány meghal. Kínok közt.
Jézusom! Emmett! Remélem, nem fogják elcserélni értem. Találjanak ki bármit, csak Emmett bácsinak ne essen baja. Nem eshet nagy bajom, túlerőben vannak a vámpírok, ők csak öten vannak. Itt bent négyen és a barlang szájánál három. Várjunk csak! Az előbb még csak öten voltak. Most meg heten. Ezek egyre többen lesznek?
- És hol találkoznánk? – kérdezte apa. Kihallottam a hangjából a félelmet, akármennyire is akarta leplezni.
- A tisztáson, ahol a kis incidens történt. Holnap délben. Semmi trükk. – azt hiszem a baseball tisztásra gondolt, mivel Rose-t ott támadták meg.
- De…- még belekezdett egy mondatba, de ez az őrült kinyomta.
Aki telefonált a földhöz vágta a telefont, majd intett annak a nő farkasnak.
- Tracy, szedj ki a kiscsajból pár dolgot. – mondta, majd eltűnt.
- Szerbusz Renesmee! – mondta kedvesen mosolyogva, majd leült mellém. Nem értem mi folyik itt. Az előbb még szinte meg akart ölni. – Beszélgessünk egy kicsit. – Értem már. De akármilyen kedves is próbál velem lenni, semmit nem mondok el. – Hogy vagy? Nem fázol?
- Nem! – válaszoltam tömören és mereven bámultam a szemben lévő falat. Nem akartam a szemébe nézni, nehogy eláruljam, hogy félek. Jazz még régen megtanított pár dologra, de nem gondoltam volna, hogy valaha majd használnom kell.
- Rendben. Szerintem sem kéne húzni a dolgot. Nincs kedvem jó pofizni egy kis vérszopóval. Nem értem mért nem öltünk már meg eddig. - Úgy látszik, nagyon hamar fel tudja kapni a vizet, jobb lesz, ha vigyázok. – a lényeg: Hányan vagytok és kik segítenének nektek, hogyha…?
Nem válaszoltam. A legjobb, ha nem tudnak semmit, akkor nem lesz semmi gond. A családom biztonságban van. Főleg a farkasokról nem kell tudniuk semmit. Remélem Jake illatát nem érezték még meg rajtam. Vagy bárhol máshol a farkasokat.
-
Rendben kislány, te akartad… Én megpróbáltam úgy, hogy ne fájjon, Bruce-nak pedig mindegy, hogy hogyan csinálom. – mondta vészjóslóan, majd felállt. – Még egyszer megkérdezem. Hányan vagytok?
Megint nem válaszoltam, csak ültem, és néztem egyenesen a szemébe. Valamiért már nem féltem tőle. Rosszul tettem. Kaptam egy akkora pofont, hogy szó szerint a fal adta a másikat. Lüktetett az arcom mind a két oldalról. Megfogtam az arcom. Olyan érzés volt, mintha az egész égne. Ilyenkor irigyelem, hogy az „igazi” vámpíroknak hideg a bőre.
- Válaszolj a kérdéseimre Renesmee, mert nem csak pofonokat tudok osztogatni, elhiheted. – mondta nyugodtan, ami ijesztőbben hatott, mintha idegesen mondta volna.
Most már kezdtem félni tőle. Nem akartam semmit sem mondani a családomról, nem akarom, hogy bajuk essen, azért, mert valamit elkotyogok.
Megint pofon vágott, csak hogy most visszaütöttem neki. Nem kellett volna. Elkapta a kezemet, és kitörte a csuklómat.
- Ezt nem kellett volna te elbaltázott kiscsaj. – feljebb fogta meg a kezem, majd elkezdte nagyon lassan csavarni.
Sikítozni kezdtem, nem akartam több fájdalmat, és reméltem, hogy valaki meghall. Tudtam, hogy nincs rá sok esély, de a remény hal meg utoljára.
- Mocskos disznó – fröcsögtem a képébe, mire belém vájta a körmeit, és talán vérezni is kezdtem, de nem tudtam kiszabadítani a kezem, akárhogy is próbáltam.
Élvezte, hogy látta rajtam a félelmet, és hallotta a sikításaim.
Csak mosolygott rajta.
Körülnéztem a barlangban, hogy találjak valamit, ami esélyt ad a menekülésre.
Megláttam a telefont a földön. Egy jó ötletem támadt.
Egyszer összetörtem a saját telefonom, de sikerült megjavítanom.
Ez jobb állapotban van, mint az volt. Ha kitalálok pár hazugságot, és elmondom a családomnak, hogy ehhez tartsák magukat, nem lesz gond.
Még segítséget is tudok hívni, és megmondom, hogy Emmettet nem adhatják oda nekik. Nem hinném, hogy képesek lennének rá. Emmett-nek akarom elmondani, ne csináljon butaságot miattam. A családom meg tud menteni.
- Rendben. – ha sikerül megjavítanom, minden jó lesz. – 4-en vannak rajtam kívül, és senki nem segítene nekünk, ellenetek. – mondtam félve, és reménykedve, hogy elhiszi. Nem vagyok olyan jó hazudozó, mint apu, de annyira rossz sem.
Felsikoltottam. Kicsavarta a kezem, ami egy óriásit roppant. Hallottam, ahogy eltörött a csontom.
- Ne merj hazudni!
- Nem hazudok, esküszöm!- mondtam, és egyre homályosabban láttam Tracy-t.
Megtöröltem a szemem, és észrevettem, hogy folynak a könnyeim. Már nagyon rég nem sírtam, el is felejtettem, hogy tudok.
- Rendben. Tegyük fel, hogy igazat mondasz.
- Esküszöm, hogy nem hazudok! –próbáltam, meggyőzni, de nem hitt nekem. Ilyen rosszul hazudnék? Még egy ilyen rühes korcs is rájönne, mint ez a Tracy? Nem hiszem el!
Rám mosolygott, majd rálépett a lábamra. Nem fájt, mert pehely könnyen lépett rám. Láttam a szemében a dühödt lángokat, amik azt bizonyították, hogy bármire képes lenne.
- Próbáljuk meg utoljára! Hányan vagytok összesen? – mondta negédesen.
Nessie, válaszolj rá! – suttogta egy hang mögülem Rose hangján. Rose? Hallgatnom kéne rá…
- Heten vannak rajtam kívül. - mondtam a sírástól még akadozó hanggal.
A meglepődöttségtől elálltak a könnyeim. Remélem Rose akkor is itt lesz, amikor Tracy már elment.
- Ügyes kislány! – úgy mondta, mintha egy óvodás lennék. – Következő kérdés: Kik segítenének nektek?
Nessie! Mondd, hogy pár farkas! Bízz bennem! Mindent elmagyarázok, ha elment!
- Pár farkas lehet, hogy segíteni fog! – mondtam nagyon halkan, de már nem féltem Tracy-től.
- Mégis hányan? – kérdezte undorodva.
- Nem tudom. – mondtam hangosabban.
- Jól van kislány, azt hiszem ennyi elég lesz. Ha akarunk még valamit, majd jön valaki. – mondta mosolyogva.
Már kifelé ment, mikor újra megszólalt.
-A szüleid büszkék lehetnek rád! – mondta, miközben undorodva nézett rám.
Hirtelen megfogtam és hozzá vágtam a telefont. Annyira dühös lettem, hogy nem is figyeltem, mit dobtam hozzá. Oda az esély, hogy jelezzek a családomnak.
Remek… Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek.
- Na, na kislány. Ne ilyen hevesen, mert rosszul jársz – mondta nevetve és összeroppantotta a telefont. Majd kiment, és átváltozott farkassá.
Néztem, ahogy ott ülnek heten a barlang szájánál, majd három farkas elment. Már csak négy maradt.
Szervusz Nessie!
- Rose! – mondtam nagyon halkan, nehogy meghalljanak, majd körbeforogtam, hogy meglássam, de nem volt sehol.
Mögötted vagyok – mondta nevetve.
- Annyira hiányoztál! Mi történt? Hogy, hogy itt vagy? Nem haltál meg? Vagy… angyal lettél? Te vagy az őrangyalom? – tettem fel a sok kérdést, te igazából nem voltam kíváncsi a válaszokra, csak a nyakába borultam és elkezdtem zokogni.
Majd válaszolok minden kérdésedre, de előbb állítsuk el a vérzést, és had nézzem meg a kezed. –mondta még mindig mosolyogva. – Te is hiányoztál!
- Rendben. - mondtam csodálkozva.
Nagyon fáj?- kérdezte gyengéden, és végigsimított az ütéstől égő arcomon.
- Már nem. De az hogy lehetséges, hogy itt vagy? Hisz… hiszen el is temettünk.
Idővel majd mindent megtudsz édesem. Ígérem… Mutasd a csuklódat!
Odanyújtottam neki. Közben felszisszentem a fájdalomtól. Ő óvatosan megfogta, és megvizsgálta.
Hát ez bizony eltörött. - Mondta Rose, miközben undorodva nézte a farkasokat. Mikor visszanézett rám, már újra mosolygott és vidáman folytatta. – Tudod, mindig ez a ruha tetszett rajtad a legjobban. Gyönyörűen áll! – nézett rám mosolyogva, és megsimította az arcom.
- Tudom! Azért vettem fel! – mondtam és büszkén kihúztam magam. – Rose! Te… Könnyezel? – ez lehetséges?
Ha igen, akkor nem sok az esély, hogy életben van.
Lehet, hogy most is csak képzelem. Vagy álmodom. Nem baj. Nem számít. A lényeg, hogy most itt van. Addig is kiélvezem a helyzetet.
Gyorsan letörölte, és láttam rajta is a döbbenetet. Majd mosolyogva folytatta, mintha mi sem történt volna.
Köszönöm!
- Áu! – mondtam kicsit hangosabban, de megpróbáltam visszafojtani a sikítást. Nem tudtam, hogy fáj, hogyha helyre rakják a kezemet.
Sajnálom, nagyon sajnálom, de muszáj volt, hogy jól forrjon össze a csont! – mondta, és kivett a hajamból egy kendőt, amivel szorosan megkötözte, hogy ne legyen nagyobb baja - Sajnálom, hogy el kell csúfítanom ezt az összhatást. – ezt már szomorúbban mondta, a kezemnek címezve.
- Nem a te hibád. – odabújtam az ölelésébe, mire elkezdte simogatni a hajam és azt a dalt dúdolta, amit apu nekem írt. - Most már elmondod, hogy hogyan lehetséges, hogy itt vagy, és beszélgetünk? – felnéztem a szemébe, és reméltem, hogy választ is kapok.
Láttam rajta, hogy gondolkodik, hogy mit is mondjon nekem. Majd sóhajtva visszanézett rám a barlang faláról.
Ma még nem mondhatok sokat. De te kérdezgethetsz egy kicsit, és az igazat válaszolom.
Törtem a fejem, hogy vajon mi lehet, de nem jutott semmi az eszembe, ami úgymond lehetséges lehet. Bár lehet, hogyha egy kicsit messzebb gondolok, mint az emberek. Lehet, hogy a vámpírok teljesen máshova jutnak. Lehet, hogy vigyázniuk kell arra, akit szerettek. De csak akkor látják őket, ha elhiszik. Én hittem, hogy Rose velem marad bárhova is jut és sokszor reménykedtem, hogy láthatom. Hát most itt van. A legjobb lenne, ha nem firtatom, egyszerűen csak élvezem, hogy velem van.
De egy kicsit kérdezősködök. Az nem árthat. Azt mondta, hogy ma egy keveset megtudjatok, és az igazat feleli, bármit is kérdezek.
Nem igazán ez a legalkalmasabb hely egy kedves csevejhez Rose nénivel. Mindenhol az ellenségünk van, és lehet, hogy hallgatóznak.
Vajon ők látják Rose nénit? Vagy csak bolondnak néznek, hogy magamban beszélek. Mi van, ha tényleg csak magamban beszélek, mert megbolondultam…
Egy vámpír nem bolondulhat meg. Ez tény. De mi van a fél vámpírral? Arról mért nem lehet többet tudni?
Inkább ne firtassuk tovább, mert gyorsan megy az idő, és még ennyit sem lehet akkor vele.
Szóval… Mit is kérdezzek? Talán először megkérdezem, hogy mi is ő. Vagyis csak találgathatok. Rendben. Felteszek három kérdést erről, aztán kiderítem, hogy hogyan vannak apáék. Mit tud a tervükről, és mit csinálnak Emmett-tel, hogy ne kelljen odaadni őt nekik.
Azt is szeretném tudni, hogy ő hogyan érzi magát, most hogy már nem él, de nem akarom faggatni, ha nem bír erről beszélni. Aztán azt is meg szeretném tudni, hogy mi történt La Push-ban, de mi van, ha így sem lépheti át a határt. Vagy lehet, hogy nem is akarja. Sose szerette a legjobb barátomat.
Jól van… Akkor kezdem. Mély levegő, és már csak úgy záporoznak is belőlem a kérdések. Meg kell állnom az összefüggő kérdéseknél, hogy legyen ideje válaszolni. Nem tudom, meddig lehet itt, vagy, hogy mennyi időm van, még be nem jönnek a farkasok, és minél több kérdésre szeretném tudni a választ. Ha egyszerre teszem fel, félek, hogy nem lesz elég időnk.
- Angyal lettél? Te vagy az őrangyalom? – nagyon megörültem erre a gondolatra, ha Rose az őrangyalom, akkor örökre velem maradhat. Önzőség, de legalább láthatom.
Nem. De örülök, hogy ennyire bízol benne. Senki nem hitte volna rajtad kívül, hogy a mennybe juthatok.
– közölte velem a szomorú tény, miközben ő is szomorúan mosolygott.
- Szerintem nem csak én hinném ezt! - mondtam ellent mondást nem tűrve, és reméltem, hogy hisz nekem.
Tudom, hogy nem csak én hiszem így, hanem nagyon sokan. De mindegy, most nincs időm erről meggyőzni, majd legközelebb bebizonyítom neki. Hmm… Már van is egy tervem, hogy hogyan fogom, de most térjünk vissza arra, hogy kiderítsem, mi történt vele. - Akkor hogyan lehetsz itt? Szellem lett belőled? Te is kísérteni fogod az embereket? - kérdeztem nevetve. – Az utolsó kérdésre nem kell válaszolni, csak egy butaság.
Nem, nem vagyok szellem, de ha az lennék, sem kísérteném az embereket. Én titeket kísértenélek az örökké valóságig. Ha máshogy nem, úgy veletek maradhatnék. – mondta nevetve, és éreztem, láttam rajta, hogy szeretné, ha valamelyik rész valóra válna ezek közül.
- Még tippelhetek?
Igen, de ez lesz az utolsó! – mondta szigorúan, mire szomorúan bólintottam. Ha engedte volna, hogy kérdezzek, talán kérdeztem volna még.
Gondolkoztam. A legmegfelelőbb kérdést akartam kérdezni, ami talán egy kicsit hasonlít az igazsághoz. Vajon mi történhetett? Amit tudunk, hogy Rose-t a farkasok megölték és mi eltemettük. Meghalt és mégis itt beszélgetek vele. Akkor…
- Talán… Még sem haltál meg? Valami mérget adtak neked, hogy becsapjanak minket? – Láttam rajta a döbbenetet. Igaza van… Ennyire idióta ötletet is csak én találhattam ki. Mégis minek akarnák ezt csinálni, hiszen nincs értelme. – Igaz… Ez lehetetlen. Miért hagytak volna életben? – kérdeztem ironikusan. – Semmi értelme nem lett volna, hogy becsapjanak minket. Nem kellhetett volna nekik Emmett, és úgy is tudják, hogy csak úgy nem kaphatnák meg. Megvédenénk Emmettet.
Egy ideig nem válaszolt, és megint nem rám nézett. Nem értem, most mi történt? Valami rosszat kérdeztem? Mielőtt kérdezhettem volna bármit is Rose, már újra mosolyogva rám nézett, és válaszolt.
Nessie, drágám! Aludnod kéne, - vagyis csak azt hittem, hogy válaszol. - későre jár, és ha alszol, gyorsabban gyógyul meg a kezed!
- De… De én nem akarok aludni! Mért nem válaszolsz a kérdésemre? Valami rosszat mondtam? Vagy…
Jó éjt Nessie! – megpuszilt, és elkezdte simogatni a hajamat. Közben dúdolt is valamit, és éreztem, hogy a szemeim kezdenek lecsukódni.
Nem is figyelt rám. Nem is törődött az akaratommal.
- Nem… nem akarok… nem lehet…- tiltakoztam, de fél perc múlva már aludtam is.
Tracy hangjára ébredtem.
- Nézzétek már! A kis vérszopó elaludt! Hát nem édes?
Villámgyorsan kipattantak a szemeim, és felültem.
- Oh, csak nem felkeltettelek?- kérdezte gúnyos hangon. – Ezer bocsánat, de dolgunk van.
Nem szóltam semmit… Nem akartam ezzel törődni
Olyan szépet álmodtam! Rose eljött hozzám, és ő altatott el. Előtte pedig ellátta a sebeimet. Még válaszolt is pár kérdésemre.
Ránéztem a csuklómra, ami be volt kötve.
Mégse álom lett volna? Rose tényleg itt járt?
Erősen koncentráljak, hogy valami bizonyítékot találjak rá, hogy ezt nem én kötöttem be.
Levettem a kötést és megszagoltam, de nem éreztem rajta Rose néni illatát.
Akár álom volt, akár nem, örülök, hogy találkoztam vele.
Gondolkodásomból Bruce hangja szakított ki.
- Pattanj kislány, indulunk!
- Hova megyünk?- kérdeztem.
- Majd meglátod, ha odaértünk. Ne kíváncsiskodj!
Jobbnak láttam, ha tényleg nem szólok. Fel akartam állni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Mikor látták, hogy nem mozdulok, Tracy felrántott a földről, és mondanom se kell, hogy cseppet sem gyengéden. Azt hiszem megint eltörte a kezem. De most a vállamat.
- Nem hallottad? Indulás!
- Logan! Gyere ide! – kiáltotta el magát Bruce. Valószínűleg ő lehet az alfa.
Egy nagy fekete farkas jött oda hozzánk. Engem rátettek a hátára, és odakötöztek.
Nagyon kényelmetlen volt, és reméltem, hogy nem kell sokáig így lennem.
Azt hiszem, már tudom, hogy hova megyünk.
Kimentünk a barlang szájához. Már 8 farkas ott volt. Hányan vannak ezek? Tegnap este még nem voltak ennyien. Hogy csinálják? Vajon, vannak még többet, csak elmentek valahova?
Gondolkodni nem maradt időm ezen, mert elindultunk. Általában szerettem farkas háton utazni, de ez most nagyon rossz volt.
Nem tudom mennyi ideig futottunk, de a hely percről percre kezdett ismerőssé válni.
A baseball tisztás felé megyünk!!!
Biztos most akarnak elcserélni engem Emmett bácsira. Remélem apuék kitaláltak valamit, mert ha nem, akkor nem megyek bele a cserébe.
Mire ezt végiggondoltam, már meg is álltunk. Még nem mentünk ki a fák rejtekéből, csak vártunk.
2010. január 13., szerda
IX. Fejezet- Találkozások 2. rész
- Előbb bemutatkoznánk. Edward Cullen vagyok és gondolatolvasó, mind már rájöttetek. – mondta rajtunk nevetve.
Nagyon vicces, mondhatom. Van valaki, aki nem járatos a fejembe? Egyszer meg fogok ettől őrülni.
- Jaj Abby nem kéne, hogy így zavarjon. Csak mi hallhatjuk a gondolataidat. Na, gyere csak majd én megvigasztallak – mondta Logan.
Üdv Edward! – mondtam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, hogy eltereljem a figyelmem erről. – Azt hiszem, én inkább átváltozok. Menni fog.
Bólintott, gondolom nem értette, hogy most mi van. Nem baj, addig van jól. Ha csak rájuk gondolok… Majdnem elkezdtem morogni…
Gyorsan arrébb mentem, hogy ne lássanak, és próbáltam magam nyugtatni.
Nincsenek itt vámpírok. Hát… ez nem igaz.
Nem fognak bántani a vámpírok. Ebben meg nem vagyok biztos… Nem eshet semmi bajom. Ez jó…
Nem eshet semmi bajom.
Kezdek megnyugodni.
Semmi bajunk nem eshet. Biztonságban vagyunk.
Sikerül annyira lenyugtatnom magam, hogy átváltozzak gyors felvettem azt a ruhát, amit hoztam és visszarohantam.
Sam bátorítóan rám mosolygott, Ned pedig odajött mellém és átöleltem. Neki előbb sikerül átöltözni.
- Ügyes vagy – súgtam a fülébe. Örültem, hogy ő megmaradt nekem a családból. – Akkor folytathatnánk. – mondtam hangosabban, hogy tudják, mindenkinek szól. – Abigail Lupetto vagyok és ő az öcsém, Ned – néztem az öcsémre, majd visszanéztem a Cullen-ekre és folytattam. - Mint már tudjátok, a… másik falkába tartoztunk és szeretnénk segíteni nektek. – ezt már úgy mondtam, hogy közben Sam-re néztem.
- Nagyon köszönjük! – mondta az a barna hajú, aki az emlékben is ott volt. – Esme vagyok. Ő itt a férjem Carlisle és a gyerekeim: Edward – a gondolatolvasó – és párja Bella – mutatott a barna hajúra – Alice, – a kicsi, fekete hajúra. Teljesen úgy néz ki, mint egy tündér. Ezen nevetnem kellett. Egy vámpír, aki tündér. Úgy látom, Edward sem bírta ki nevetés nélkül, mire válaszul Alice kinyújtotta rá a nyelvét. Megpróbáltam visszafojtani a nevetést. - párja Jasper – a másik szőke hajú. - és Emmett – ezt a nevet talán egy kicsit szomorkásan mondta, hátra nézett, majd rámutatott arra a nagydarabra, aki leghátul állt.
Bólintottam üdvözlés képpen.
- Mit szeretnétek megtudni? – kíváncsi voltam, hogy mégis mi ez a nagy felhajtás.
Azt hittem, hogyha a vámpírok többen vannak, le tudnak győzni könnyen pár farkast. Mondjuk ez nem biztos, múltkor 4 vámpír volt, és Logan és Bruce könnyen legyőzte mindet.
- Több kérdésünk is lenne. Az első hányan voltatok összesen a falkában?
- Velünk együtt voltak 9-en. De azt mondtátok, hogy egy meghalt, szóval most vannak kb. 6-an – mondta Ned, mire a többiektől meglepettséget véltem észrevenni. Nem értettem miért. Itt is sok farkas van. Ezek sem csak úgy hipp- hopp itt lettek.
- Ezt hogy érted, Abigail?
- Mit? – nem értettem miről beszél Edward. Nem mondtam semmit.
- Azt gondoltad, hogy „Ezek sem csak úgy, hipp-hopp itt lettek.” Ezt hogy érted?
- Hát… Úgy, hogy nem hiszem, hogy mindegyik farkas, akik itt vannak, itt is születtek.
- Abby úgy érted, hogy nem mind egy család voltatok? – mondta Sam.
- Mért ti igen? – nem értem, hogy most mi van, hisz mi is úgy jöttünk ide és ugyanúgy befogadtak, mint azok.
- Mi mindannyian innen származunk. Ti vagytok a kivételek. Ti vagytok az elsők, akiket úgy fogadtunk be. – nélkülünk is voltak már több mint 15-en, talán 20-an is. – Az első farkasok vagytok, akikkel úgy találkoztunk, hogy nem tőlünk származnak.
Ez teljesen meglepett. Azt hittem, hogy nem csak minket fogadtak így be. Nagyon sokan voltak így is. Vajon miért lettek ilyen sokan? A vámpírok miatt? Bruce-ék mindig azt mondták, hogy a vámpírok miatt változunk át farkassá.
- Szerintem ezt majd később beszéljük meg. Vannak fontosabb dolgok is. – mondta Edward valószínűleg a gondolatomra is válaszolva. – Mennyire tanítottak meg titeket harcolni?
- Mindegyik farkast nagyon keményen tanítják. Mi még csak 1 éve vagyunk farkasok, és elég sok vámpírt megöltünk már. Általában Bruce-ék szoktak segíteni, de bármikor el tudnánk bánni ketten, egyszerre akár három vámpírral.
Eszembe jutottak, hogy képeztek ki minket akkor.
Van egy két kisebb folt, ami még mindig meglátszik. Eléggé brutálisak voltak. Nem kíméltek minket, és addig kellett mindent csinálnunk, amíg nem sikerült tökéletesen. Majdnem mindenre megtanítottak minket.
Valószínűleg Ned is ezen gondolkozott, mert Edward közte és köztem váltogatta a tekintetét.
- Hogy szoktatok vadászni vámpírokra? Ez elég furán hangzik, de azt hiszem ehhez a falkához illik. – ezt Sam-hez fordulva mondta, majd újra ránk nézett és folytatta - Milyen időközönként?
- Hát… azt hiszem havonta 3-4 vámpírt biztosan megölt Bruce és Logan, de hogyha útközben találkoztunk párral, nem tiltotta meg, hogy megöljük őket. Mondjuk, ha vadászni mentünk és találkoztunk eggyel, megöltük, és utána elmondtuk Bruce-nak. Nem érdekelte, ha megsebesült valaki, vagy meghalt, csak az, hogy minél kevesebb vámpír maradjon életben.
- Ez borzalmas. Remélem nektek nem esett bajotok. – mondta Esmé suttogva, talán nem is nekünk mondta, mert elég halk volt, így, farkas hallással is alig hallottam.
Milyen fura. Kezdem megkedvelni ezeket a vámpírokat. Ó jesszus, ezt én mondtam?
Lehet, hogy adnom kéne nekik egy esélyt. Kedvesnek tűnnek, és Sam-ék is bíznak bennünk. Főleg Jake. Mintha mindenét odaadná, csak hogy ne essen bajuk. Vagy baja valakinek. Nem… ezt nem hiszem… Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezt a buta ötletet.
- Az első kérdésre a választ, inkább úgy adnám, hogy megmutatom. – megkérdezzem, vagy csak inkább változzak át és… Edwardra néztem, mert megköszörülte a torkát, gondolom figyelemfelkeltésre, mert bólintott egyet a ki nem mondott kérdésemre. Emlékként, vagy inkább mutassam be valakin? – kérdeztem, de inkább csak gondolatban.
- Szerintem az lenne a jobb, ha rajtam bemutatnátok Neddel, mert akkor mindenki látni fogja. – bólintottam.
Fél perccel később már, nem csak én és Ned, hanem az többi farkas is átváltozva állt ott.
Elmegyünk egy tisztásra, mert itt hamarosan vihar lesz. Ott nem fog esni, és szerencsére, a hangokat a viharra tudják majd fogni.
És pontosan mit szeretnétek tudni? Hogy, hogy támadnak vagy a védekezést?
- Mindent szeretnénk tudni. Amit tanítottak nektek.
Ned! Szerintem te csináld azt, amit egyedül kell, mert te jobban tudod. Ha valami esetleg még sem megy, segítek. Amit meg ketten, aztán ketten csináljuk. Ha így jó.
Rendben.
Egy óriási tisztásra érkeztünk meg. Edward majdnem a tisztás közepén volt, a Cullenek pedig leültek egy félkörféleségbe (ami inkább hasonlított egy egyeneshez, de mégsem) és Sam-ék is csatlakoztak hozzájuk. Ned előre rohant Edwardhoz én viszont megtorpantam. Valamiért annyira ismerős volt ez a hely.
Lehet, hogy csak képzelődök, mivel én még soha nem voltam itt.
Nem foglalkoztam ezzel, és odamentem és leültem Seth mellé. Én voltam a legszélső Seth mellett Sam, aztán Jake és a vámpírok: Alice, Jasper, Emmett, Esmé, Carlisle és Bella.
Mindenki elkezdett feszülten figyelni, mikor Ned elkezdett körözni.
Ez a kedvence, mert ezzel ki lehet ismerni az ellenséget.
- Kettő választási lehetőséged van. Elfutsz, vagy harcolsz! – mondta Bruce, miközben körülöttem lépkedett.
Először azt választottam, hogy elfutok. Elkezdtem rohanni. Megpróbáltam kitérni előle.
Edward is rohant. Ned utolérte, és a fogsora Edward nyakánál volt.
- Ha elfut, bármikor elkaphatjuk. Ilyen nem sokszor fog előfordulni. Minden vámpír harcolni kezdene. - Újra elkezdett körözni körülöttem. – Harcolj úgy, ahogy az ösztöneid súgják.
Rátámadtam Bruce-ra.
Edward rátámadt Nedre.
Kitért.
Ned kitért a támadás elől.
- Várd meg, amíg az ellenfél támad. – újra körözni kezdett.
Ned megint körözni kezdett Edward körül.
Bruce rám ugrott, de kitértem előle.
- Ügyes kislány!
Ned is kitért Edward támadása elől.
- A lényeg, hogy mindig mozgásban legyünk, hogy a vámpír ne kaphasson el. Várd meg, amíg ő támad, térj ki és rögtön támadj, ne hagyj semmilyen gondolkodási lehetőséget.
Helyet cseréltünk én lettem a farkas, ő a vámpír.
Megpróbált rám ugrani, de én kitértem, és rögtön a nyakára ugrottam, de gyorsabb volt, és nem tudtam elkapni.
Edward és Ned párosa ugyanazt csinálta, amit én Bruce-szal, mikor erre tanított.
Ez volt a legelső lecke, ezekre épült a többi. Aznap egész délután azt tanultuk, hogy minden támadás elől ki tudjunk térni. Még ember alakjára is átváltozott, hogy le tudjon ugrani a fáról. Mindenre felkészített, amire tudott.
Délután mindenfélét tanultunk vegyes. Ned ezeket is megmutatta, de erre nem figyeltem, ezeket mind untam. Csak az emlékek peregtek a fejemben, ami teljesen ugyanúgy nézett ki, mint ahogy most Ned-ék „gyakorolnak”.
Másnap a támadásra tanított meg minket Bruce. Először Logan-nel mutatta meg. Mi megpróbáltuk utánozni. Egész nap ezt kellett csinálni, egész nap csak egy nyulat ettünk, aki arra tévedt. Nagyon ki voltam, miután végeztünk elrohantunk Neddel, valamilyen vadat leteríteni. Nem emlékszem mi volt az első, de az utolsó után is még éhes voltam, csak menni kellett megint gyakorolni. Úgy utáltam a folyamatos gyakorlást. Pihenni is alig tudtunk.
Mire feleszméltem az elmélkedésből, Ned Edwarddal szemben áll. Ned szemből megpróbált ráugrani.
- A legjobb hátulról támadni. Onnan könnyebben el tudod kapni és nem tud beléd harapni. Ha szemben állsz az ellenségeddel vess be egy cselt. – Bruce megindult Logan felé. Logan megpróbálta elkapni, de Bruce elrugaszkodott a földtől, átugrott a feje fölött, és lelökte a földre. – Nem tudsz akkora erőt kifejteni így, de húzhatod az időt. Hogyha esetleg elkapott, tettesd magad sebesültnek, akkor kicsit lankad a figyelmük. Fölényben érzik magukat. Elindulnak, hogy megöljenek, ekkor ugorj rá, és kezdd el széttépni. Harapj bele. Gyere, próbáld meg! – mikor elindultam felé, megláttam a nyulat az erdő szélén és elkezdtem rohanni felé.
Edward a földön fekszik, Ned a hátán, fogai Edward nyaka körül.
Ned valamiért elkezdett futni az erdő széle felé, először nem értettem, hogy miért. Fél perc múlva már jött kifele, nagyban csóválja a farkát és a szájában egy agyon nyálazott nyuszi van.
Szegény nyúl! Tudom, milyen lehet neki! – mondtam gondolatban, mire kiejtette a szájából a nyulat, és kidugta rám a nyelvét.
Sajnálom – mondta szégyenkezve lehajtott fejjel, mire elkezdtem hangosan nevetni.
Tisztára olyan volt minden, mint az emlékben. Annyi különbséggel, hogy akkor csak én nevettem, most meg mindenki.
Valamitől vizes lettem, nem értem, esne az eső? Lenéztem a lábamhoz, és láttam, hogy a nyuszi belém dörgölőzik.
Jaj, neeeee! Ennek nem így kellett volna lennie. Már megint nyálas lettem. FÚJ! – megpróbáltam elfutni a nyuszi elől, de az csak követett, nem hagyott békén.
Rámorogtam, hogy megijedjen, de semmi, minden fogam láthatta, tudta, hogy bármikor széttéphetem, de nem menekült. Tuti összeesküdött az öcsémmel. – Ned tüntesd el! Nem hagy békén! Nem akarok nyálas lenni!
Biztos tetszel neki! – mérgesen néztem rá, amitől csak még jobban kezdett nevetni. Mindenki nevetett, csak én nem. Útálom, ha nyálas vagyok! – Biztos bevésődött. – már alig bírt beszélni a nevetéstől, én meg rámorogta. – Vigyázz, nehogy átváltozzon! – Itt szakadt el nálam a cérna.
Ezért most megfizetsz, Ned! – mondtam neki morogva, kikerültem a nyulat, és elkezdtem felé rohanni.
Amint rájött mi a szándékom elkezdett ő is rohanni, olyan gyorsan, ahogy csak tud, milyen szerencsém van, hogy nevetve nem tud olyan gyorsan futni, mivel ő a gyorsabb nálam. Megpróbált cikázni, mint a gazella, mikor próbál menekülni a gepárd elől. Én voltam a gepárd, ő pedig a gazella.
Csakhogy én igazából nem gepárd vagyok, és el tudom kapni.
Morogva ráugrottam Nedre, és elkezdtem összevissza nyalni. Na, most abbahagyta a nevetést, bár nem sokáig, mivel csikis volt.
Abby ne!!! Hagyd abba! Ez nem ér! Neee!!! – mondta gondolatban sikítozva és nevetve.
Persze most nem ér mi? De ha te csinálod, szabad! – mondtam már én is nevetve, majd leszálltam róla, mikor úgy gondoltam, hogy megkapta a kiérdemelt büntetést.
- Khm. – hívták fel magukra a figyelmet – Szerintem folytatnunk kéne, utána majd folytathatjátok ezt.
Upsz. Bocsi – mondtuk és lehajtottam a fejem, hogy a Cullenek-kel is tudassam.
Odamentem Edwardhoz és megkérdeztem, hogy most melyiket akarja, hogy bemutassuk.
Vagy én harcolok ellened, és még valaki ellen, vagy Ned-del ellened. Végülis, ha ketten vagyunk ellened, szerintem elég logikus, hogy mi lenne. De ha nem, gondolatban megmutathatom.
- Jasper, gyere! – bólintottam, hogy értem.
Két lépést hátráltam, és támadóállásba álltam. Reflexszerűen morogni kezdtem, nem tehetek róla. Majd később foglalkozok vele.
Bruce mindig azt tanította, ha egyedül harcolsz, többség ellen, kapcsold ki az agyad, mert úgy jobbak az ösztönök. Nem értettem soha, hogy miért akarja így, hiszen, akkor nem tudom használni azt, amit tanított.
Most kikapcsolt az agyam. Láttam Ned gondolatain keresztül Bruce-t és Logant magam előtt, de közben Edwardot és Jaspert is láttam. Ez így elég fura lehet, de nagyon tetszett.
Vártam… Vártam, hogy lépjenek. Menekülnek, vagy támadnak.
Bruce rám támad.
Edward is elkezdett futni felém.
Kitértem előlük.
Logan és Bruce megpróbált egyszerre támadni.
Edward és Jasper egyszerre kezdtek el rohanni felém. Már majdnem elértek, mikor én felugrottam, épphogy csak a fejük fölött voltam, majd a hasammal a fejükre érkeztem. Ők a földön feküdtek.
Logan és Bruce a földön feküdnek, én meg a fejükön ülök. Logan megfogja a lábam, és elhajít. Egy fa előtt fél centivel álltam meg.
Két lépéssel előbb járt az emlék, mint amit csináltam. Olyan volt, mint egy útmutató. Megkönnyítette a dolgom.
Jasper megpróbált elhajítani úgy, mint Logan, de résen voltam, és letéptem a kezét. Igazából nem, csak gondolatban.
Elrohantam, mielőtt tudtak volna bármit is csinálni. Futottak utánam, közben Edward ilyesmit mondott:
- Jasper. Nincs bal kezed.
Logan rám akart ugrani, de éppen ki tudtam térni előle, majd én ugrottam őrá.
Megfordultam, és láttam, hogy Jasper már a levegőben van. Én is ugrottam, és a levegőben összeütköztünk. Nagyobb erőt fejthettem ki, mert Jaspert leterítettem a földre.
Logan belém harapott, én pedig nem törődve a fájdalommal, megpróbáltam kitörni a nyakát, de valami lerántott róla.
Edward megfogott a farkamat és eldobott, messze tőlük.
Jól van, ennyi elég a játékból. – gondoltam mosolyogva.
Odarohantam hozzájuk, és szemből ráugrottam Edwardra.
Logan odarohant, hogy belém harapjon, mint a vámpírok, de rosszul járt.
Jasper már fél méterre volt tőlem, mikor ráugrottam, és a nyakán hagytam a kezem.
Halott. – morogtam.
- Jasper, megölt. – most, hogy ő is tud róla, már csak Edward maradt.
Láttam, ahogy az emlékben is csak Bruce maradt, és elkezdett körözni körülöttem.
Edward csak állt egyhelyben. Nem értem, mért nem csinál semmit. Mindegy.
Már csak te maradtál. Lejátsszuk, vagy elhiszed, hogy le tudlak győzni?- kérdeztem egy kicsit indulatosan, mert már nagyon nem volt kedvem szórakozni a vámpírokkal.
Mindig ingerült leszek tőle. Régen is az volt. A visszafojtott düh eredménye. Ha nem nyugszom le, félek, hogy megharaphatom. Mondjuk, az emlék segít benne, hogy ne bántsak semmit. De ez az agy kikapcsolás már nem annyira.
- El tudom képzelni a végét. Mint Ned-del. – bólintottam, és odarohantam Ned-hez.
Beledugtam a fejem a szőrébe és mélyeket lélegeztem. Két okból tettem ezt: megnyugtatott az illata, és mert szégyellem magam, hogy ennyire ingerült lettem.
Senki semmit nem mondott, még a farkasok gondolatai is csak ott jártak, hogy legyőztem Jaspert.
Annyira idegesített. Tuti, hogy most valami gyilkoló gépnek tekintenek.
A legrosszabb az egészben, hogy érezték, amit én. És mindent velem együtt átéltek.
Sajnálom. – mondtam, hogy megtörjem a csöndet és enyhítsek a bűntudatomon. – Edward, ugye nem bántottalak tieteket? – kérdeztem, félve, mert nem igazán vagyok tisztában azzal, hogy mit csináltam pontosan.
- Fizikailag nem.
Ezt hogy érted? – néztem a szemébe – Mit tettem?
- Legyőzted Jaspert.
Igen, tudom, látom a többiek gondolatában. Még mindig ott ragadtak le.
- Jasper… - kezdte Edward, de Jasper fejezte be a mondatot.
- Én katona voltam, akkor is, amikor ember voltam. Mikor vámpír lettem, a háborúkban én voltam az „őrmester”.- mondta ezt a szót, kicsit gúnyosan. - Én tanítottam be a fiatal vámpírokat, és a sokkal nagyobb számú csapatokat is pár veszteséggel legyőztük. Eddig még soha, senki, még csak ilyen játékban sem győzött le.
Ez meglepett. Ezt nem gondoltam volna, mivel elég egyszerű volt.
Mit gondolsz, miért tudtalak legyőzni, mivel szerintem elég egyszerű volt? – kérdeztem. – Edward légyszi mondd meg neki.
- Mit gondolsz, miért tudtalak legyőzni, mivel szerintem elég egyszerű volt? – utánozta Edward a hangomon, ami egy kicsit zavarba ejtett.
Jasper nyögött egyet, valószínűleg azért, mert azt mondtam, hogy könnyű volt. Bocsánatkérően néztem rá, nem akartam megbántani, csak ez az igazság.
- Leginkább az érzéseid miatt nem hittem, hogy komoly ellenfél lehetsz. Zaklatott voltál, ideges, ingerül, és egy kicsit feldűlt, és hamar tombolt benned a vágy, hogy legyőzz. Nem borult el az elméd, tudtál koncentrálni, és erre nem számítottam.
Ezt honnan… Honnan tudod? Honnan tudja? – ez nem igaz, nem hiszem el, az érzéseimet tudja olvasni? Komolyan olyan, mintha kaptam volna még egy farkas testvért, két személyben…
- Igen, érzi és manipulálni tudja az érzéseket. Amit pedig utána gondoltál nagyon aranyos, és kedves tőled. Örülök, hogy így gondolod. – mondta mosolyogva.
Horkantottam egyet, mire elkezdett nevetni.
Most mi van?
- Hasonlítasz valakire. – mondta most már csak mosolyogva.
És még tud valaki valami olyasmit csinálni, mint az érzés vagy a gondolatolvasás?
- Alice látja a jövőt.
Nagyszerű… Akkor minden egyes lépesem, gondolatom, és érzésem tudni fogják… Egyre jobb…
- Nem kéne ennyire örülni neki. – mondta nevetve, majd komolyan folytatta. – De a tieteket nem látja.
Örömömben, tudat alatt odarohantam Alicehez, és megnyaltam a jobb arcát.
Elkezdtem prüszkölni, és köpködni a nyálam. Nagyon zavart az íze, olyan édes volt, hogy arra semmilyen jó szót nem találtam. Elkezdtem a földet nyalni.
Szegény összenyálaztam, biztos neki sem lehet kellemes.
Edward mondd meg neki, hogy Sajnálom, nem direkt tettem, és hogy nem vele van bajom, csak az ízével. – nyaltam tovább a földet.
- Azt üzeni, hogy sajnálja, nem direkt tette, és hogy nem veled van baja, csak az ízeddel. – mondta Edward nevetve.
- Semmi gond, megértem. – mondta kedvesen mosolyogva, majd egy üveg vizet vett elő és odaadta nekem – most már tudom, hogy miért kellett vizet hoznom. – mondta kedvesen.
Köszönöm! – néztem rá hálásan és elkezdtem inni a vizet.
- Igazán nincs mit.
- Köszönünk mindent, mi most megyünk, és átbeszéljük az egészet. – mondta Carlisle.
- Sziasztok – mondták egyszerre, mire Sam-ék ugattak egyet.
Követtem a példájukat, majd elkezdtük hazafele futni.
Jó érzéssel töltött el ez a szó: haza.
Nagyon vicces, mondhatom. Van valaki, aki nem járatos a fejembe? Egyszer meg fogok ettől őrülni.
- Jaj Abby nem kéne, hogy így zavarjon. Csak mi hallhatjuk a gondolataidat. Na, gyere csak majd én megvigasztallak – mondta Logan.
Üdv Edward! – mondtam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, hogy eltereljem a figyelmem erről. – Azt hiszem, én inkább átváltozok. Menni fog.
Bólintott, gondolom nem értette, hogy most mi van. Nem baj, addig van jól. Ha csak rájuk gondolok… Majdnem elkezdtem morogni…
Gyorsan arrébb mentem, hogy ne lássanak, és próbáltam magam nyugtatni.
Nincsenek itt vámpírok. Hát… ez nem igaz.
Nem fognak bántani a vámpírok. Ebben meg nem vagyok biztos… Nem eshet semmi bajom. Ez jó…
Nem eshet semmi bajom.
Kezdek megnyugodni.
Semmi bajunk nem eshet. Biztonságban vagyunk.
Sikerül annyira lenyugtatnom magam, hogy átváltozzak gyors felvettem azt a ruhát, amit hoztam és visszarohantam.
Sam bátorítóan rám mosolygott, Ned pedig odajött mellém és átöleltem. Neki előbb sikerül átöltözni.
- Ügyes vagy – súgtam a fülébe. Örültem, hogy ő megmaradt nekem a családból. – Akkor folytathatnánk. – mondtam hangosabban, hogy tudják, mindenkinek szól. – Abigail Lupetto vagyok és ő az öcsém, Ned – néztem az öcsémre, majd visszanéztem a Cullen-ekre és folytattam. - Mint már tudjátok, a… másik falkába tartoztunk és szeretnénk segíteni nektek. – ezt már úgy mondtam, hogy közben Sam-re néztem.
- Nagyon köszönjük! – mondta az a barna hajú, aki az emlékben is ott volt. – Esme vagyok. Ő itt a férjem Carlisle és a gyerekeim: Edward – a gondolatolvasó – és párja Bella – mutatott a barna hajúra – Alice, – a kicsi, fekete hajúra. Teljesen úgy néz ki, mint egy tündér. Ezen nevetnem kellett. Egy vámpír, aki tündér. Úgy látom, Edward sem bírta ki nevetés nélkül, mire válaszul Alice kinyújtotta rá a nyelvét. Megpróbáltam visszafojtani a nevetést. - párja Jasper – a másik szőke hajú. - és Emmett – ezt a nevet talán egy kicsit szomorkásan mondta, hátra nézett, majd rámutatott arra a nagydarabra, aki leghátul állt.
Bólintottam üdvözlés képpen.
- Mit szeretnétek megtudni? – kíváncsi voltam, hogy mégis mi ez a nagy felhajtás.
Azt hittem, hogyha a vámpírok többen vannak, le tudnak győzni könnyen pár farkast. Mondjuk ez nem biztos, múltkor 4 vámpír volt, és Logan és Bruce könnyen legyőzte mindet.
- Több kérdésünk is lenne. Az első hányan voltatok összesen a falkában?
- Velünk együtt voltak 9-en. De azt mondtátok, hogy egy meghalt, szóval most vannak kb. 6-an – mondta Ned, mire a többiektől meglepettséget véltem észrevenni. Nem értettem miért. Itt is sok farkas van. Ezek sem csak úgy hipp- hopp itt lettek.
- Ezt hogy érted, Abigail?
- Mit? – nem értettem miről beszél Edward. Nem mondtam semmit.
- Azt gondoltad, hogy „Ezek sem csak úgy, hipp-hopp itt lettek.” Ezt hogy érted?
- Hát… Úgy, hogy nem hiszem, hogy mindegyik farkas, akik itt vannak, itt is születtek.
- Abby úgy érted, hogy nem mind egy család voltatok? – mondta Sam.
- Mért ti igen? – nem értem, hogy most mi van, hisz mi is úgy jöttünk ide és ugyanúgy befogadtak, mint azok.
- Mi mindannyian innen származunk. Ti vagytok a kivételek. Ti vagytok az elsők, akiket úgy fogadtunk be. – nélkülünk is voltak már több mint 15-en, talán 20-an is. – Az első farkasok vagytok, akikkel úgy találkoztunk, hogy nem tőlünk származnak.
Ez teljesen meglepett. Azt hittem, hogy nem csak minket fogadtak így be. Nagyon sokan voltak így is. Vajon miért lettek ilyen sokan? A vámpírok miatt? Bruce-ék mindig azt mondták, hogy a vámpírok miatt változunk át farkassá.
- Szerintem ezt majd később beszéljük meg. Vannak fontosabb dolgok is. – mondta Edward valószínűleg a gondolatomra is válaszolva. – Mennyire tanítottak meg titeket harcolni?
- Mindegyik farkast nagyon keményen tanítják. Mi még csak 1 éve vagyunk farkasok, és elég sok vámpírt megöltünk már. Általában Bruce-ék szoktak segíteni, de bármikor el tudnánk bánni ketten, egyszerre akár három vámpírral.
Eszembe jutottak, hogy képeztek ki minket akkor.
Van egy két kisebb folt, ami még mindig meglátszik. Eléggé brutálisak voltak. Nem kíméltek minket, és addig kellett mindent csinálnunk, amíg nem sikerült tökéletesen. Majdnem mindenre megtanítottak minket.
Valószínűleg Ned is ezen gondolkozott, mert Edward közte és köztem váltogatta a tekintetét.
- Hogy szoktatok vadászni vámpírokra? Ez elég furán hangzik, de azt hiszem ehhez a falkához illik. – ezt Sam-hez fordulva mondta, majd újra ránk nézett és folytatta - Milyen időközönként?
- Hát… azt hiszem havonta 3-4 vámpírt biztosan megölt Bruce és Logan, de hogyha útközben találkoztunk párral, nem tiltotta meg, hogy megöljük őket. Mondjuk, ha vadászni mentünk és találkoztunk eggyel, megöltük, és utána elmondtuk Bruce-nak. Nem érdekelte, ha megsebesült valaki, vagy meghalt, csak az, hogy minél kevesebb vámpír maradjon életben.
- Ez borzalmas. Remélem nektek nem esett bajotok. – mondta Esmé suttogva, talán nem is nekünk mondta, mert elég halk volt, így, farkas hallással is alig hallottam.
Milyen fura. Kezdem megkedvelni ezeket a vámpírokat. Ó jesszus, ezt én mondtam?
Lehet, hogy adnom kéne nekik egy esélyt. Kedvesnek tűnnek, és Sam-ék is bíznak bennünk. Főleg Jake. Mintha mindenét odaadná, csak hogy ne essen bajuk. Vagy baja valakinek. Nem… ezt nem hiszem… Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezt a buta ötletet.
- Az első kérdésre a választ, inkább úgy adnám, hogy megmutatom. – megkérdezzem, vagy csak inkább változzak át és… Edwardra néztem, mert megköszörülte a torkát, gondolom figyelemfelkeltésre, mert bólintott egyet a ki nem mondott kérdésemre. Emlékként, vagy inkább mutassam be valakin? – kérdeztem, de inkább csak gondolatban.
- Szerintem az lenne a jobb, ha rajtam bemutatnátok Neddel, mert akkor mindenki látni fogja. – bólintottam.
Fél perccel később már, nem csak én és Ned, hanem az többi farkas is átváltozva állt ott.
Elmegyünk egy tisztásra, mert itt hamarosan vihar lesz. Ott nem fog esni, és szerencsére, a hangokat a viharra tudják majd fogni.
És pontosan mit szeretnétek tudni? Hogy, hogy támadnak vagy a védekezést?
- Mindent szeretnénk tudni. Amit tanítottak nektek.
Ned! Szerintem te csináld azt, amit egyedül kell, mert te jobban tudod. Ha valami esetleg még sem megy, segítek. Amit meg ketten, aztán ketten csináljuk. Ha így jó.
Rendben.
Egy óriási tisztásra érkeztünk meg. Edward majdnem a tisztás közepén volt, a Cullenek pedig leültek egy félkörféleségbe (ami inkább hasonlított egy egyeneshez, de mégsem) és Sam-ék is csatlakoztak hozzájuk. Ned előre rohant Edwardhoz én viszont megtorpantam. Valamiért annyira ismerős volt ez a hely.
Lehet, hogy csak képzelődök, mivel én még soha nem voltam itt.
Nem foglalkoztam ezzel, és odamentem és leültem Seth mellé. Én voltam a legszélső Seth mellett Sam, aztán Jake és a vámpírok: Alice, Jasper, Emmett, Esmé, Carlisle és Bella.
Mindenki elkezdett feszülten figyelni, mikor Ned elkezdett körözni.
Ez a kedvence, mert ezzel ki lehet ismerni az ellenséget.
- Kettő választási lehetőséged van. Elfutsz, vagy harcolsz! – mondta Bruce, miközben körülöttem lépkedett.
Először azt választottam, hogy elfutok. Elkezdtem rohanni. Megpróbáltam kitérni előle.
Edward is rohant. Ned utolérte, és a fogsora Edward nyakánál volt.
- Ha elfut, bármikor elkaphatjuk. Ilyen nem sokszor fog előfordulni. Minden vámpír harcolni kezdene. - Újra elkezdett körözni körülöttem. – Harcolj úgy, ahogy az ösztöneid súgják.
Rátámadtam Bruce-ra.
Edward rátámadt Nedre.
Kitért.
Ned kitért a támadás elől.
- Várd meg, amíg az ellenfél támad. – újra körözni kezdett.
Ned megint körözni kezdett Edward körül.
Bruce rám ugrott, de kitértem előle.
- Ügyes kislány!
Ned is kitért Edward támadása elől.
- A lényeg, hogy mindig mozgásban legyünk, hogy a vámpír ne kaphasson el. Várd meg, amíg ő támad, térj ki és rögtön támadj, ne hagyj semmilyen gondolkodási lehetőséget.
Helyet cseréltünk én lettem a farkas, ő a vámpír.
Megpróbált rám ugrani, de én kitértem, és rögtön a nyakára ugrottam, de gyorsabb volt, és nem tudtam elkapni.
Edward és Ned párosa ugyanazt csinálta, amit én Bruce-szal, mikor erre tanított.
Ez volt a legelső lecke, ezekre épült a többi. Aznap egész délután azt tanultuk, hogy minden támadás elől ki tudjunk térni. Még ember alakjára is átváltozott, hogy le tudjon ugrani a fáról. Mindenre felkészített, amire tudott.
Délután mindenfélét tanultunk vegyes. Ned ezeket is megmutatta, de erre nem figyeltem, ezeket mind untam. Csak az emlékek peregtek a fejemben, ami teljesen ugyanúgy nézett ki, mint ahogy most Ned-ék „gyakorolnak”.
Másnap a támadásra tanított meg minket Bruce. Először Logan-nel mutatta meg. Mi megpróbáltuk utánozni. Egész nap ezt kellett csinálni, egész nap csak egy nyulat ettünk, aki arra tévedt. Nagyon ki voltam, miután végeztünk elrohantunk Neddel, valamilyen vadat leteríteni. Nem emlékszem mi volt az első, de az utolsó után is még éhes voltam, csak menni kellett megint gyakorolni. Úgy utáltam a folyamatos gyakorlást. Pihenni is alig tudtunk.
Mire feleszméltem az elmélkedésből, Ned Edwarddal szemben áll. Ned szemből megpróbált ráugrani.
- A legjobb hátulról támadni. Onnan könnyebben el tudod kapni és nem tud beléd harapni. Ha szemben állsz az ellenségeddel vess be egy cselt. – Bruce megindult Logan felé. Logan megpróbálta elkapni, de Bruce elrugaszkodott a földtől, átugrott a feje fölött, és lelökte a földre. – Nem tudsz akkora erőt kifejteni így, de húzhatod az időt. Hogyha esetleg elkapott, tettesd magad sebesültnek, akkor kicsit lankad a figyelmük. Fölényben érzik magukat. Elindulnak, hogy megöljenek, ekkor ugorj rá, és kezdd el széttépni. Harapj bele. Gyere, próbáld meg! – mikor elindultam felé, megláttam a nyulat az erdő szélén és elkezdtem rohanni felé.
Edward a földön fekszik, Ned a hátán, fogai Edward nyaka körül.
Ned valamiért elkezdett futni az erdő széle felé, először nem értettem, hogy miért. Fél perc múlva már jött kifele, nagyban csóválja a farkát és a szájában egy agyon nyálazott nyuszi van.
Szegény nyúl! Tudom, milyen lehet neki! – mondtam gondolatban, mire kiejtette a szájából a nyulat, és kidugta rám a nyelvét.
Sajnálom – mondta szégyenkezve lehajtott fejjel, mire elkezdtem hangosan nevetni.
Tisztára olyan volt minden, mint az emlékben. Annyi különbséggel, hogy akkor csak én nevettem, most meg mindenki.
Valamitől vizes lettem, nem értem, esne az eső? Lenéztem a lábamhoz, és láttam, hogy a nyuszi belém dörgölőzik.
Jaj, neeeee! Ennek nem így kellett volna lennie. Már megint nyálas lettem. FÚJ! – megpróbáltam elfutni a nyuszi elől, de az csak követett, nem hagyott békén.
Rámorogtam, hogy megijedjen, de semmi, minden fogam láthatta, tudta, hogy bármikor széttéphetem, de nem menekült. Tuti összeesküdött az öcsémmel. – Ned tüntesd el! Nem hagy békén! Nem akarok nyálas lenni!
Biztos tetszel neki! – mérgesen néztem rá, amitől csak még jobban kezdett nevetni. Mindenki nevetett, csak én nem. Útálom, ha nyálas vagyok! – Biztos bevésődött. – már alig bírt beszélni a nevetéstől, én meg rámorogta. – Vigyázz, nehogy átváltozzon! – Itt szakadt el nálam a cérna.
Ezért most megfizetsz, Ned! – mondtam neki morogva, kikerültem a nyulat, és elkezdtem felé rohanni.
Amint rájött mi a szándékom elkezdett ő is rohanni, olyan gyorsan, ahogy csak tud, milyen szerencsém van, hogy nevetve nem tud olyan gyorsan futni, mivel ő a gyorsabb nálam. Megpróbált cikázni, mint a gazella, mikor próbál menekülni a gepárd elől. Én voltam a gepárd, ő pedig a gazella.
Csakhogy én igazából nem gepárd vagyok, és el tudom kapni.
Morogva ráugrottam Nedre, és elkezdtem összevissza nyalni. Na, most abbahagyta a nevetést, bár nem sokáig, mivel csikis volt.
Abby ne!!! Hagyd abba! Ez nem ér! Neee!!! – mondta gondolatban sikítozva és nevetve.
Persze most nem ér mi? De ha te csinálod, szabad! – mondtam már én is nevetve, majd leszálltam róla, mikor úgy gondoltam, hogy megkapta a kiérdemelt büntetést.
- Khm. – hívták fel magukra a figyelmet – Szerintem folytatnunk kéne, utána majd folytathatjátok ezt.
Upsz. Bocsi – mondtuk és lehajtottam a fejem, hogy a Cullenek-kel is tudassam.
Odamentem Edwardhoz és megkérdeztem, hogy most melyiket akarja, hogy bemutassuk.
Vagy én harcolok ellened, és még valaki ellen, vagy Ned-del ellened. Végülis, ha ketten vagyunk ellened, szerintem elég logikus, hogy mi lenne. De ha nem, gondolatban megmutathatom.
- Jasper, gyere! – bólintottam, hogy értem.
Két lépést hátráltam, és támadóállásba álltam. Reflexszerűen morogni kezdtem, nem tehetek róla. Majd később foglalkozok vele.
Bruce mindig azt tanította, ha egyedül harcolsz, többség ellen, kapcsold ki az agyad, mert úgy jobbak az ösztönök. Nem értettem soha, hogy miért akarja így, hiszen, akkor nem tudom használni azt, amit tanított.
Most kikapcsolt az agyam. Láttam Ned gondolatain keresztül Bruce-t és Logant magam előtt, de közben Edwardot és Jaspert is láttam. Ez így elég fura lehet, de nagyon tetszett.
Vártam… Vártam, hogy lépjenek. Menekülnek, vagy támadnak.
Bruce rám támad.
Edward is elkezdett futni felém.
Kitértem előlük.
Logan és Bruce megpróbált egyszerre támadni.
Edward és Jasper egyszerre kezdtek el rohanni felém. Már majdnem elértek, mikor én felugrottam, épphogy csak a fejük fölött voltam, majd a hasammal a fejükre érkeztem. Ők a földön feküdtek.
Logan és Bruce a földön feküdnek, én meg a fejükön ülök. Logan megfogja a lábam, és elhajít. Egy fa előtt fél centivel álltam meg.
Két lépéssel előbb járt az emlék, mint amit csináltam. Olyan volt, mint egy útmutató. Megkönnyítette a dolgom.
Jasper megpróbált elhajítani úgy, mint Logan, de résen voltam, és letéptem a kezét. Igazából nem, csak gondolatban.
Elrohantam, mielőtt tudtak volna bármit is csinálni. Futottak utánam, közben Edward ilyesmit mondott:
- Jasper. Nincs bal kezed.
Logan rám akart ugrani, de éppen ki tudtam térni előle, majd én ugrottam őrá.
Megfordultam, és láttam, hogy Jasper már a levegőben van. Én is ugrottam, és a levegőben összeütköztünk. Nagyobb erőt fejthettem ki, mert Jaspert leterítettem a földre.
Logan belém harapott, én pedig nem törődve a fájdalommal, megpróbáltam kitörni a nyakát, de valami lerántott róla.
Edward megfogott a farkamat és eldobott, messze tőlük.
Jól van, ennyi elég a játékból. – gondoltam mosolyogva.
Odarohantam hozzájuk, és szemből ráugrottam Edwardra.
Logan odarohant, hogy belém harapjon, mint a vámpírok, de rosszul járt.
Jasper már fél méterre volt tőlem, mikor ráugrottam, és a nyakán hagytam a kezem.
Halott. – morogtam.
- Jasper, megölt. – most, hogy ő is tud róla, már csak Edward maradt.
Láttam, ahogy az emlékben is csak Bruce maradt, és elkezdett körözni körülöttem.
Edward csak állt egyhelyben. Nem értem, mért nem csinál semmit. Mindegy.
Már csak te maradtál. Lejátsszuk, vagy elhiszed, hogy le tudlak győzni?- kérdeztem egy kicsit indulatosan, mert már nagyon nem volt kedvem szórakozni a vámpírokkal.
Mindig ingerült leszek tőle. Régen is az volt. A visszafojtott düh eredménye. Ha nem nyugszom le, félek, hogy megharaphatom. Mondjuk, az emlék segít benne, hogy ne bántsak semmit. De ez az agy kikapcsolás már nem annyira.
- El tudom képzelni a végét. Mint Ned-del. – bólintottam, és odarohantam Ned-hez.
Beledugtam a fejem a szőrébe és mélyeket lélegeztem. Két okból tettem ezt: megnyugtatott az illata, és mert szégyellem magam, hogy ennyire ingerült lettem.
Senki semmit nem mondott, még a farkasok gondolatai is csak ott jártak, hogy legyőztem Jaspert.
Annyira idegesített. Tuti, hogy most valami gyilkoló gépnek tekintenek.
A legrosszabb az egészben, hogy érezték, amit én. És mindent velem együtt átéltek.
Sajnálom. – mondtam, hogy megtörjem a csöndet és enyhítsek a bűntudatomon. – Edward, ugye nem bántottalak tieteket? – kérdeztem, félve, mert nem igazán vagyok tisztában azzal, hogy mit csináltam pontosan.
- Fizikailag nem.
Ezt hogy érted? – néztem a szemébe – Mit tettem?
- Legyőzted Jaspert.
Igen, tudom, látom a többiek gondolatában. Még mindig ott ragadtak le.
- Jasper… - kezdte Edward, de Jasper fejezte be a mondatot.
- Én katona voltam, akkor is, amikor ember voltam. Mikor vámpír lettem, a háborúkban én voltam az „őrmester”.- mondta ezt a szót, kicsit gúnyosan. - Én tanítottam be a fiatal vámpírokat, és a sokkal nagyobb számú csapatokat is pár veszteséggel legyőztük. Eddig még soha, senki, még csak ilyen játékban sem győzött le.
Ez meglepett. Ezt nem gondoltam volna, mivel elég egyszerű volt.
Mit gondolsz, miért tudtalak legyőzni, mivel szerintem elég egyszerű volt? – kérdeztem. – Edward légyszi mondd meg neki.
- Mit gondolsz, miért tudtalak legyőzni, mivel szerintem elég egyszerű volt? – utánozta Edward a hangomon, ami egy kicsit zavarba ejtett.
Jasper nyögött egyet, valószínűleg azért, mert azt mondtam, hogy könnyű volt. Bocsánatkérően néztem rá, nem akartam megbántani, csak ez az igazság.
- Leginkább az érzéseid miatt nem hittem, hogy komoly ellenfél lehetsz. Zaklatott voltál, ideges, ingerül, és egy kicsit feldűlt, és hamar tombolt benned a vágy, hogy legyőzz. Nem borult el az elméd, tudtál koncentrálni, és erre nem számítottam.
Ezt honnan… Honnan tudod? Honnan tudja? – ez nem igaz, nem hiszem el, az érzéseimet tudja olvasni? Komolyan olyan, mintha kaptam volna még egy farkas testvért, két személyben…
- Igen, érzi és manipulálni tudja az érzéseket. Amit pedig utána gondoltál nagyon aranyos, és kedves tőled. Örülök, hogy így gondolod. – mondta mosolyogva.
Horkantottam egyet, mire elkezdett nevetni.
Most mi van?
- Hasonlítasz valakire. – mondta most már csak mosolyogva.
És még tud valaki valami olyasmit csinálni, mint az érzés vagy a gondolatolvasás?
- Alice látja a jövőt.
Nagyszerű… Akkor minden egyes lépesem, gondolatom, és érzésem tudni fogják… Egyre jobb…
- Nem kéne ennyire örülni neki. – mondta nevetve, majd komolyan folytatta. – De a tieteket nem látja.
Örömömben, tudat alatt odarohantam Alicehez, és megnyaltam a jobb arcát.
Elkezdtem prüszkölni, és köpködni a nyálam. Nagyon zavart az íze, olyan édes volt, hogy arra semmilyen jó szót nem találtam. Elkezdtem a földet nyalni.
Szegény összenyálaztam, biztos neki sem lehet kellemes.
Edward mondd meg neki, hogy Sajnálom, nem direkt tettem, és hogy nem vele van bajom, csak az ízével. – nyaltam tovább a földet.
- Azt üzeni, hogy sajnálja, nem direkt tette, és hogy nem veled van baja, csak az ízeddel. – mondta Edward nevetve.
- Semmi gond, megértem. – mondta kedvesen mosolyogva, majd egy üveg vizet vett elő és odaadta nekem – most már tudom, hogy miért kellett vizet hoznom. – mondta kedvesen.
Köszönöm! – néztem rá hálásan és elkezdtem inni a vizet.
- Igazán nincs mit.
- Köszönünk mindent, mi most megyünk, és átbeszéljük az egészet. – mondta Carlisle.
- Sziasztok – mondták egyszerre, mire Sam-ék ugattak egyet.
Követtem a példájukat, majd elkezdtük hazafele futni.
Jó érzéssel töltött el ez a szó: haza.
2010. január 10., vasárnap
IX. fejezet - Találkozás 1.rész
(Abigail szemszöge)
- Na gyerekek, van szabad másfél óránk, utána megyünk a találkozóra. Visszajöttök a tábortűzhöz addig?
- Milyen találkozóra? – kérdeztem Samtől. Erről nem tudtam semmit. Remélem, kedves emberekkel találkozunk majd.
- A Cullenekkel találkozunk a határnál. Találkozni akarnak veletek.
A Cullenekkel? Mi? Én? Én nem hiszem, hogy a közelükbe tudnék menni.
Valószínűleg a rémület kiült az arcomra, mert Sam megpróbált minket nyugtatni.
-
Nyugi, nem lesz semmi baj, mi is ott leszünk, nem kell a közelükbe mennetek. Csak pár dolgot szeretnének megtudni és megismerni titeket.
- Oké. Akkor azt hiszem… - ránéztem Ned-re, láttam rajta, hogy teljesen meg van ijedve, és én sem voltam valami nyugodt ezért inkább… - mi inkább egy kicsit itt maradnánk… felkészülni a találkozásra. – mondtam, akadozva az enyhe undor miatt.
- Oké. Akkor én kimegyek a többiekhez, ha nem gond.
Bólintottam válasz gyanánt.
Találkozás… vámpírokkal. Ezt soha nem gondoltam volna… Vámpír… Állat vérrel táplálkozó vámpír. Ez nekem fura. Én nem hiszem, hogy ez nekem menni fog-e.
- Ned? Ned? Hahó!!! Jól vagy? – megráztam egy kicsit a vállánál, mert már vagy 3 perce meg sem szólalt, mióta Sam elment.
- Pe... persze. – mondta akadozva
- Félsz. – nem kérdeztem, csak kijelentettem.
Láttam rajta, én sem lehettem sokkal jobban nála, de tartanom kell magam. Meg kell védenem őt. Mint eddig mindig.
Odamentem hozzá és megöleltem. Így álltunk egy ideig, mikor megszólalt.
- Abby én félek… Félek, hogy rájuk támadok. Én nem akarok. Nem csak azért, mert ők a falkánk barátai, – olyan áhítattal mondta ezt a szót (falka), hogy mosolyognom kellett rajta. De igaza van. Már van falkánk, akikhez tartozunk. Akikhez tartozni akarunk. –hanem mert többet nem akarok gyilkolni. SOHA! – jelentette ki Ned.
- Én sem akarok, de sajnos még muszáj lesz. Farkasok vagyunk. A vámpírok ellensége, az embereket meg kell mentenünk. Lehet, hogy még sor fog kerülni a gyilkolásra.
Egy ideig még ott álltunk, és beszélgettünk arról, hogy mi vár ránk.
Már egy család részei vagyunk.
Család… de rég mondtuk ezt a szót. Eddig csak…
- Gyertek, indulni kell. A határnál találkozunk velük. - lépett be Sam az ajtón. Már is eltelt volna másfél óra? Fel se tűnt. Remélem megint ilyen gyorsan fog eltelni az idő a találkozáskor is. Nincs kedvem sokáig velük lenni. Félek, hogy valami baj történik. - Arra szeretnénk kérni titeket, hogy legyetek egy kicsit udvariasak. Tudom, hogy elég nehéz lesz, de bízom bennetek. Most már a falkához tartoztok, és nem szeretnénk az ellenszenves viselkedésetek miatt Emmett megtámadna titeket, mivel az ő párját ölték meg…
- Értjük. Megtesszük minden tőlünk telhetőt. – mondtam halál komolyan,
- A legjobb formánkat hozzuk. – mondta Ned nevetve. Nem tudom mi ütött belé. Lehet, hogy megint így reagál a pánikra. Azt hittem, már sikerült erről leszoknia. Már nagyon rég nem reagált így semmire.
Gyorsan átváltoztunk és rohantunk a többiek után.
ÜDV A FALKÁBAN ABBY!!! – kiabálta mindenki gondolatban.
Ez nagyon jól esett. Nagyon örültem, hogy máris befogadtak minket.
Örülünk, hogy itt lehetünk – mondtam többes számban, bár még Ned nem volt itt, de tudom, hogy ő is így gondolja.
ÜDV A FALKÁBAN NED!! – kiabáltak Nednek is gondolatban.
Nagyon örülök, hogy itt lehetek – mondta Ned, és elkezdte csóválni a farkát.
Még láttam, hogy a tengerparton ég a tábortűz, és hogy a falka fele ott van, mivel velünk csak négy farkas jött még: Sam, Jacob, Seth és Leah
Hé Ned! Mizujs? Kár, hogy nem jöttél át, mivel az undok nővérem ma nem lett volna otthon – nézett rá Seth a testvérére.
Jaj, fogd be Seth! Nem tudom, hogy bírsz ezekkel barátkozni… Mondjuk… egy fokkal jobbak, mint a vámpír haverjaid… – mondta Leah, és előre rohant az Alfához, Samhez.
Ne is törődjetek vele, mindenkivel ilyen. – próbálta megnyugtatni Nedet Seth, hogy nem vele van baja. Hanem úgy általánosságban. Vajon mi lehet?
Sam, minek kell nekünk is odamennünk? Nem elég csak neked meg az árulóknak? – ezzel a jelzővel teljesen elkeserített, mivel nem vagyunk árulók.
Vagy ha igen, akkor is csak a jó cél érdekében. Céloztam arra, hogy most fogjuk elárulni a volt falkánk. Nagyon bánt, hogy nem akar még jóban lenni velünk. Még csak meg se próbálja. Pedig örültem volna, ha az egyetlen lánnyal, (persze rajtam kívül) jóban lehetnék.
Leah! Elég legyen! Viselkedj normális emberi lényként! Vagy ha nem tudsz, akkor most menj el és nyugodj le! – mondta Sam egy kicsit parancsolóan.
De Sam! Mi nem vagyunk normális EMBERI lények! Mi farkasok vagyunk! – ezzel hátat fordított nekünk, és elrohant.
Sajnálom – mondta Sam. Éreztem, hogy ez valamiért bántja, de nem értettem, hogy miért.
Mesélnétek róluk? Csak annyira legalább, hogy ki kicsoda. – kérte őket Ned.
Szerintem ők akarnak majd bemutatkozni nektek. – gondolta Jacob.
Már majdnem annál a bizonyos határnál voltunk, hallottam a többiek gondolataiban.
Pontosan milyen határról van szó? És ez miért van? – kérdeztem tőlük.
Hirtelen egy erdőben találtam magam.
Vagyis most is erdőben voltunk, de ez valami más volt. Mintha gondolat lett volna.
Ephraim vámpírok szagát érzem, siessetek. Azt hiszem, négyen vannak.
Máris ott vagyunk! – mondtam?
Láttam 5 vámpírt. Furcsa, sárga szemük volt. 2 nőnemű és 3 hímnemű.
Undorodtam már csak a látványuktól is. Vámpírok…
Rá akartam támadni. Vagyis az a farkas, akinek az emlékeit láttam. Ephraim. Azt hiszem.
A magas, szőke hajú hím vámpír megszólalt. Nem támadtak.
-Békével jöttünk, nem akarunk bántani senkit.
Nem érdekelt mit mondd, biztos csak valami csali, hogy bevegyük. Hát nagyon téved, mert nem tud átverni. Morogtam, és elterveztem már, hogy ráugrok, de…
- Csak hallgasson meg minket, nem fogjuk magukat bántani.
Persze… Fiúk támadás!
- Egyezményt ajánlunk!
Hmm… megfontolandó…
Nem Ephraim ez csak egy átvágás. Ne higgy nekik! Csak egy csapda! – hallottam meg a gondolatot.
- Ephraim. – honnan tudja a nevem? Mi ez? – Csak hallgassatok meg minket! – teljesen ledöbbentem. Mozdulni se tudtam. – Carlisle! – nézett a szőke hajú vámpírra a vöröses barna hajú hímnemű vámpír.
- Szeretnénk hosszabb távon letelepedni a környéken és ezért egy egyezséget ajánlunk.
- Nem akarunk harcot! – mondta egy barna, hosszú hajú nőnemű vámpír.
Persze! Meg még mit nem? Egy vámpírral? – hallottam meg egy másik farkas gondolatát.
- Mi mások vagyunk, mint a legtöbb vámpír – mondta a vöröses barna hajú vámpír.
BRR! Kiráz tőlük a hideg – gondoltam. Én Abigail. Annyira zavaró. Mintha én nem is én lennék, hanem az az Ephraim.
- Mi nem ölünk embereket. Állat vérrel táplálkozunk. – mondta az a szőke hajú (Carlisle) kihasználva, hogy Ephraim nem tud erre mit mondani. Hiszen látszott rajtuk, hogy mások.
(Brrrrrrrrrrr)
Most esett le. Ezek a Cullenek!
- Ezt bizonyítja, hogy a szemünk se vörös. – folytatta a szőke hajú, nőnemű vámpír. Lekicsinylően beszélt és a hangjából tisztán kivehető az undor. Erre egy nagydarab, fekete hajú hímnemű elkezdett nevetni. Nem értettem miért, de hát ő tudja…
Valószínűleg a szőke utálja a farkasokat. Hát… én is így érzek a vámpírok iránt. Vajon még most is így érez? Hisz ők már jóban vannak a farkasokkal.
Maradjatok itt! – adta ki az utasítást Ephraim a többieknek.
Hirtelen, mintha ugrottunk volna az eseményekkel, mert már ember alakban volt.
- Miért akartok velünk szerződést kötni? Nincs rá semmi okotok?
- Nem akarunk harcot. És ti is jobban járnátok vele. – mondta Carlisle.
- Mik a feltételek? – még mindig nem bízott benne, csak meghallgatta őket. Éreztem.
- Nem bánthattok minket, amíg itt tartózkodunk.
- Ha nem esik baja egyik embernek sem.
- Rendben.
- Ti nem léphettek a mi területünkre és mi sem lépünk a tietekre.
Hirtelen, mintha megint ugrottunk volna az eseményekkel, mert máshol álltam, és kezet ráztam a Carlisle-lal.
Véget ért az emlék és én újra a Forks-i erdőben találtam magam.
Eddig is ott voltál – nevetett Jake rajtam.
Jól van, na. – mondtam kicsit zavartan.
Ez meg mi volt? – kérdezte Ned teljesen ledöbbenve.
Azt hiszem egy emlék. – mondtam neki kicsit bizonytalanul.
Hallottam a gondolatokat, ahogy nem értették, hogy miért kérdeztük meg.
Meg kellett volna magyaráznunk, de szerencsénkre, megérkeztünk a határhoz.
- Sziasztok – köszöntöttek minket a vámpírok.
De most többen voltak, mint az emlékben. Heten voltak itt.
Két idegen nőnemű: alacsony, rövid, fekete hajú és egy magasabb, hosszú, barna hajú és egy új hímnemű: egy magas, szőke, göndör hajú.
De hiányzik egy vámpír. Az emlékben ott volt. Az a szőke nőnemű. Valószínűleg ő halt meg.
A négy farkas, akik velünk jöttek gyorsan átváltoztak és köszöntötték a Culleneket.
- Ti is változzatok át. – adta ki a parancsot Sam.
Akárhogy is akartuk teljesíteni, nem igazán ment. Nem azért nem ment, mert nem bíztunk bennük. Egyszerűen csak nem volt elég lelki erőnk átváltozni. Úgymond, a megszokás hatalma…
Ned nyüszítve próbálta ezt Sam tudtára, nem sok sikerrel, mert Sam csak értetlenül állt előttünk.
Én pedig prüszköltem a vámpírok szagától. Megpróbáltam nem feltűnően csinálni, mert elég udvariatlan. Ez így annyira furcsa. Vámpírokkal legyünk jóban és udvariasak? Ezt nem várhatják el. Még a szaguk is szörnyű. Nem értem, őket hogy nem zavarja. Valószínűleg a vámpíroknak sem kellemes a szagunk. De most az nem lényeg.
- Sam. Nem tudnak átváltozni. A szagunk és a szokás miatt. Vagy valami ilyesmi. Elég zaklatottak a gondolataik… - ezt meg honnan tudja? Talán…? Nem az lehetetlen… - De szerintem így sem lesz gond. - mi van? Most meg min mosolyog?
Abby? Ez meg miről beszél? – kérdezte Ned.
Fogalmam sincs. Kivéve, ha nem gondolatolvasó – nevettem a saját gondolatomon.
- Hát… ami azt illeti. Tényleg az vagyok. – nézett rám mosolyogva.
Nekem meg lesett az állam. Szinte hallottam, ahogy koppan.
Gondolatolvasó. Gondolatolvasó. Gondolatolvasó.
Csak erre az egyre tudtam gondolni.
Gondolatolvasó. Gondolatolvasó.
Valószínűleg megint lefagytam, mint ahogy szoktam ilyen helyzetekkor, mert Ned előttem állt és gondolatban a nevemet kiabálta. Régóta csinálhatta, mert elég morcos volt, és csupa nyál a bundám.
Itt vagyok! Csak…Jaj Ned, már megint összenyálaztál… Ez áh… – teljesen kikeltem magamból, és a nyálas bundámat elkezdtem Ned bundájába törölni..
Jaj Abby – mondta undort színlelve… vagyis csak szerette volna úgy mondani, mert elröhögte ezt a két szót is. –
Abby ne, mindenki rajtunk nevet.
Csak rajtad… - még mindig nyálas voltam, meg kell fürdenem farkas alakban… Isteni… utálom, mikor ezt csinálja. De mindegy, mos nem ezzel kell foglalkoznom. - Miről maradtam le?
- Semmiről, mivel nélküled nem akartuk elkezdeni – mondta Edward mosolyogva.
Na jó… lehet, hogy mégis csak rajtam nevettek… Nem baj, nem számít. Ha nem dühítem fel magam apróságok miatt, nem lesz gond. Van elég önuralmam. Remélem.
Akkor, felőlem kezdhetjük.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
