XVII.fejezet - Boldogabb idők

Sziasztok!

Itt a 17.fejezet. Csak annyit szeretnék ide írni, hogy van benne egy rész, amiben Nikyvel nem tudtunk dűlőre jutni, mert neki nem igazán tetszett. De szerintem meg aranyos, és csak mókának szántam. Ha nektek sem tetszik, akkor majd átírjuk. Szerintem rá fogtok jönni.
Még annyit, hogy köszönjük a kis segítséget Zsófinak :)

Jó olvasást!:) (és várjuk a komikat :D)

(Ned szemszöge)

Már az erdőben futottunk. Messze akartunk menni az emberektől, de vigyáznunk kellett, hogy a másik falka közelébe ne menjünk.

Mikor beszéljük meg a tervet?

Sam este fog átmenni a Cullen házba.

- Rendben. Este megbeszéljük a tervet. – mondta Edward, és ebből mindenki tudta, hogy akkor jön Sam.

- Váljunk szét, itt semmi veszélye nincsen.

Alice tekintete hirtelen üveges lett, majd egyszerre kezdett el nevetni Edwarddal.

- Mi Abbyvel és Neddel megyünk. – jelentette ki még mindig nevetve, majd elkezdte húzni Jaspert jobbra, mi meg elkezdtük követni őket.

Mi látott? – kérdezte Jacob.

- Szerintem úgy jobban fogod élvezni, ha magad látod. – válaszolta Edward mosolyogva.

Tovább nem figyeltem rájuk, mert egy ínycsiklandó kölyök vaddisznó szaladt át előttünk.

Ez az Enyém. – kiáltottam gondolatban, majd gyorsan utána szaladtam.

Szervusz, röfike. – gondoltam, majd ráugrottam.

Szerencsétlenségemre a mamája meghallotta, hogy a kicsinye sír, és erre jött. Nem akartam bántani mind a kettőt, mert nem voltam annyira éhes, nem olyan régen ettem.

Az anyadisznó úgy gondolta, hogy ő meg akarja menteni a kicsinyét, ezért elkezdett engem támadni. A számba vettem a kis vaddisznót, és elkezdtem futni a többiek felé.

Segítség! Valaki szedje le rólam! Nem akarom bántani! – kiabáltam gondolatban, mire csak Jacob és Abby nevetését kaptam válaszul – Nagyon köszönöm, örülök, hogy jól érzitek magatokat, de tényleg leszedhetnétek rólam.

Visszaértem Alicehez és Jasperhez, de ahelyett, hogy segítettek volna, ők is nevetni kezdtek ezen a látványon.

Mondjuk, ha jobban belegondolok, elég vicces lehetett. Egy vaddisznó üldöz egy óriási farkast, aki éppen a kicsinyét viszi a szájában, és meg akarja enni.

Én is elkezdtem nevetni, mire a kis vaddisznó elrohant, a mamája pedig neki ment az oldalamnak, ami nagyon csiklandozott, és még jobban kezdtem nevetni.

A többiek is idejöttek, hogy lássák, min nevet mindenki ennyire.

Nem vicces! – gondoltam morcosan. Vagyis próbáltam, mert az anyadisznó, még mindig csikizett és nem igazán sikerült morcosan gondolnom.

Nessie megszánt, és levette rólam a disznót, majd elkezdte simogatni. Őt valamiért nem akarta bántani. Egy kicsit messzebb lerakta a földre, hogy szaladjon vissza a kicsinyéhez.

A vaddisznó ahelyett, hogy elrohant volna visszarohant hozzám, összenyálazott és leröfögött. De szerencsére, utána már a kicsinye után rohant és békén hagyott.

Itt maradtam csupa nyálasan, kaja nélkül, és közbe mindenki rajtam nevet.

- Nem rajtad nevetünk, csak veled együtt. – hívta fel Edward a figyelmem arra, hogy az előbb még én is nevettem.

Most már nem. Csupa nyálasan, ki nevetne?

Erre a kijelentésemre Abby még hangosabban kezdett nevetni, és rám ugrott, majd megnyalta az arcom.

- Kicsi a rakás! – sikította Nessie, mire Jake rögtön rám ugrott, rá pedig Nessie.

NEEEEE! SEGÍTSÉG! KÖNYÖRGÖM! KEGYELMEZZETEK! – kiabáltam újra.

- Szegényt össze fogjátok nyomni! – mondta Esme mosolyogva.

Legalább ő megszánt engem. Van valaki, aki gondol rám.

Örültem, hogy leszálltak rólam, mert azt hittem, hogy palacsinta lesz belőlem. Két farkas elég nehéz és nem csak ők voltak rajtam.

Köszönetnyilvánítás képpen odamentem Esmehez és adtam neki egy puszit. Megpróbáltam nem túl nyálasat és azt hiszem sikerült is.

- Igazán nincs mit. – mondta mosolyogva.

Hirtelen mindenki balra kezdett figyelni és olyan csönd lett, hogy minden neszt lehetett hallani, amit egy állat okozott itt a közelbe.

Nem messze abba az irányba csordogált egy kis patak. Ha jól hallom, ami elég valószínű, mert mindenki arra figyel, egy szarvascsorda van ott. Talán kilenc szarvas.

A vámpírok és Jacob egyszerre kezdtek el futni a pata kopogások irányába.

Én és Abby itt maradtunk, nem igazán voltunk éhesek. Sajnálom, hogy az a kis vaddisznó elfutott. Azt szívesen megettem volna. – gondoltam szomorúan, mire Abby újra nevetni kezdett, mert eszébe jutott, hogy mi történt.

Morcosan néztem rá, mire próbált úgy csinálni, mintha nem is nevetne. Milyen kár, hogy minden egyes gondolatát hallom. Ördögien elmosolyodtam majd rávetettem magam Abigailre.

Ne csikizz! Ne! Tudod,… hogy nagyon… csikis… vagyok… - próbált összehozni egy értelmes mondatot, ami nem nagyon sikerült a nevetgélés miatt.

Hirtelen megálltam, mert valaki a farkamat birizgálta. Megfogta, és kitépett belőle egy kis szőrt. Áú!

Abby mi ez? – kérdeztem. Nem akartam, hogy egy kígyó legyen. Hiába tudom, hogy semmi esély, hogy bántson, félek tőlük.

Megijedtem, és leugrottam Abbyról és elkezdtem körbe-körbe rohangálni, miközben vonyítottam.

Abby segíts! Egy valami kerget engem. És bántani akar!

De ő segítség helyett lefeküdt a fűre, és elkezdett nagyon halkan nyüszíteni.

Jaj! Abby! Segíts! Egy kígyó igaz? Tudom, hogy az! Ne is tagadd! - nem mondott semmit, csak láttam a fejében magamat, és hogy egy kígyó van még mindig a farkamon. – Szedd e! ÁÁÁ!

Én is félek tőlük Ned! Emlékszel? Én is ott voltam. Engem is majdnem megmart! – mondta, de nem félést, hallottam, hanem mintha valamit elfojtana.

Ránéztem, és rögtön nevetni kezdett. Nem értettem miért. Hátra néztem és nem is volt ott senki.

Az meg hogy lehet? Én éreztem! És te.

Valami újra a farkamhoz nyúlt. Hirtelen kővé dermedtem, majd olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam, megfordultam, támadó állásba álltam és elkezdtem morogni. Én egy erős farkas vagyok. Simán legyőzöm Abby segítsége nélkül is. Ez csak egy kígyó.

A támadómat kerestem, de nem volt sehol. Helyette újra megkerült, és a farkammal kezdett el játszani egy nyuszi.

Mi van kukiella? Megtámadott egy vérengző nyúl? – kérdezte Abby a régi becenevemet használva… Mindig ezt használtuk, ha jó kedvünk van. Nem tudom miért, elég… érdekes becenév. Már nem emlékszem honnan jött. De mindig ezzel viccelődtünk.

Nagyon vicces, puniella. Te még nálam is jobban megijedtél volna. – vágtam vissza rögtön.

Lenéztem az én „vérengző” nyuszimra újra.

Tuti, hogy veszett. Nézd, habzik a szája!

Dehogy is! Az a te szőröd a szájában. – mondta nevetve. – Szerintem nagyon aranyos.

Höh. Persze. Ez egy kész vérengző vadállat!

Csúnyán akartam ránézni a nyuszira, de nem sikerült. Tényleg aranyos volt.

Nem akarjuk megtartani? – kérdeztem Abbyt, és szépen néztem rá.

Nem hiszem, hogy Samék örülnének neki.

Odajött mellém, és lefeküdt a fűben a nyuszi mellé, aki persze, még mindig a farkammal játszott.

A többiek is visszajöttek. Sajnos ketten látták és hallották, hogy mit csináltunk, és rajtunk nevettek. Igazából jó érzés volt, hogy most végre nevet mindenki és nem csak azon agyal, hogy mit kell most tennünk. Még akkor is, ha rajtunk nevetnek.

Sziasztok! –hallottuk meg Sam gondolatát. – Most megyek a Cullen házba.

Szia! – köszöntünk mi is.

- Mondd, hogy mindjárt mi is ott leszünk.

- Megjött Sam? – érdeklődött Carlisle és a bólintásunkra elkezdett mindenki visszafele futni.

Sam! Nem akartok egy nyuszit? – kérdeztem, és reméltem, hogy igent mond.

Nem igazán. Miért?

Semmi – gondoltam szomorúan, majd elbúcsúztam a nyuszikától.

Szia, puffancs! Remélem, még találkozunk! Hiányozni fogsz! – gondoltam, és megnyaltam a nyuszikát, majd hozzám dörgölőzött.

Gyere már Ned!

Megyek már, nyugi Abby!

Ned!

Megyek!

Nem, ha akarod, hozzad azt a nyuszit. De te gondoskodsz róla, mert ha nem, menni fog a sütőbe.

Köszi, Sam! Vigyázni fogok rá, semmi rosszat nem csinál!

Ajánlom is!

Gyere nyuszi, jöhetsz velünk! Bevettem óvatosan a számba, és a többiek után rohantam. Már látni lehetett a házat.

Nem figyeltem az orrom elé, és megbotlottam egy ágba, és legurultam a Cullen házig.

Jól vagy Ned? – kérdezte Sam.

Persze, és a nyuszi is. Vigyáztam rá. – mondtam boldogan, és nem is érdekelt, hogy még Sam is rajtam nevet a többiekkel együtt. Most túl boldog voltam ahhoz, hogy mérgelődjek, és én is nevetni kezdtem.