II. Fejezet- A búcsú

Köszönjük a sok látogatót (1 hét alatt 500), a kommentárokat, és a szavazatokat. Örülünk, hogy ennyire elnyerte a tetszéseteket. Reméljük ez nem fog változni.


(Emmett szemszöge)

Nem tudom, mióta feküdtem ott Rose teste mellett, percekig, órákig vagy napokig, de egyszer csak hangokat hallottam a hátam mögül. Hátra néztem és láttam, amint Edwardék kilépnek a fák közül.

Carlisle rögtön odarohant Rosalie-hoz hogy megvizsgálja. Jasper és Jacob elszaladtak körülnézni az erdőben, de ez engem most nem nagyon érdekelt. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy Rose nincs többé. Helyet hagytam Carlisle-nak, hogy meg tudja nézni rendesen Rosalie-t, de nem mentem el. Addig Edward odajött hozzám. Én csak megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy most nem tudok beszélni. Gondolatban végigfuttattam a dolgokat, hogy Edward láthassa, és majd ő elmondja a többieknek.

- Meghalt. Túl későn értünk ide. –mondta szomorúan Carlisle. Láttam rajta, hogy hibáztatja magát, pedig ő semmiről nem tehet. Ez az én hibám. Ha gyorsabban futok, ha…

- Nem a te hibád Emmett! – mondta Edward halkan, de határozottan.

Hálásan néztem rá, de ezzel most nem ér el sokat.
Ez után senki nem szólt semmit, míg Jasperék vissza nem jöttek.

- Sajnos nem találtuk meg őket. De majd holnap még körbeszaglászunk. -mondta Jasper, aztán Carlisle felé fordult. – Carlisle?
- Sajnálom… Rosalie… meg… meghalt…- felelte Carlisle elcsukló hangon, mire én megint felordítottam fájdalmamban.

Még egy jó ideig ott voltunk a tisztáson hallgatásba burkolózva, de aztán Jacob megszólalt.

- Szerintem ideje lenne visszamenni, a lányok már biztos aggódnak, hogy hol vagyunk.

- Jake-nek igaza van, - mondta Edward – elég régóta eljöttünk otthonról.

- Szeretnéd te vinni Rose-t, Emmett, vagy vigyem?- kérdezte Carlisle.

- Majd én viszem. -feleltem. Úgyis én tehetek az egészről…

- Ezt verd ki a fejedből Emmett! –szólt Edward kicsit felháborodva. Megértem biztos teljesen kikészítettem a gondolataimmal.
Jaj Jaspert el is felejtettem... Bűnbánóan néztem rá és reméltem, hogy nem készítem ki annyira.

A karjaimba vettem Rosie-t és elindultunk visszafelé. Nem futottunk olyan gyorsan hazafele.

A hazaúton senki nem szólt semmit. Jól esett egy kis csend. Próbáltam nem gondolni semmire, csak néztem és simogattam a szerelmem arcát. Nem nagyon fogtam fel, hogy mi történik körülöttem, de már láttam a házat, és azt hiszem Alice is kifutott Jasper elé, Edward pedig gyorsított, hogy minél előbb bent legyen. De nem fogtam fel teljesen.


Hamarosan én is bent voltam a házban. Felvittem Rose-t a szobánkba és leraktam az ágyra. Nem csináltam semmit, csak fogtam a kezét, és néztem. Hallottam, hogy lent a lányok sírnak, de most nem tudtam azzal foglalkozni.

Rövid idő múlva lementem a többiekhez. Gondolom Edward mindent elmondott nekik. Nessie-t nem láttam sehol, gondoltam biztos alszik. Ez nem is baj, legalább van még egy kis ideje boldognak lennie.

Miért kellett nekem elmennem Rose mellől? Miért kellett összevesznem vele? Miért pont medvére akartam vadászni? Miért a medve a kedvencem? Miért nem mentem vele? Miért most jöttek a farkasok? Miért kellett ennek történnie? Miért Rose? Miért nem én?

- Emmett mondtam, hogy nem te tehetsz róla. És ezt biztosan Rosalie is tudja, akárhol is van most.- mondta Edward.

Szerintem pedig igenis az én hibám! Miért nem tudtam figyelmesebb lenni?

- Hol van Rosie néni? – hallottam meg Nessie gyönyörű hangját és azt is, hogy Esme sírógörcsöt kap. Bella és Edward el akarta vinni, de én odamentem hozzá.

- Nessie, drága Nessiem… Rose... el – hunyt - …elment…egy jobb helyre került… - mondtam akadozva, de ez már sok volt nekem. Nessie… a lányok… Rose…

Kirohantam a házból… Csak futottam és futottam. Nem érdekelt semmi. Majd csak egyszer vissza találok, vagy nem… Nem is érdekel… Rose nélkül már nem is akarok élni… Ő volt az Életem Értelme, és ezek után az élet… NEM élet… Igaza volt Edwardnak ez már csak létezés. Szerelem nélkül… nincs élet… csak tengünk ebben a világban… Lehet el kéne mennem a Volturihoz…

- Légy boldog... Légy boldog… - hallottam meg Rose hangját.

- Rose? - Körül néztem, hátha valahol meglátom, de nem.

Ez lehetetlen lenne, mivel ő már nincs. Rose meghalt… Nem bírtam tovább futni se. Lerogytam a fűbe és zokogtam. Mikor már egy helyben ülni sem bírtam, felkeltem és kitéptem az összes fát, ami körülöttem volt. Ki akartam adni magamból a bánatot, dühöt, fájdalmat és minden rossz érzést. De ez nem ment. Csak egy kicsit halványodtak az érzéseim és egyre nagyobb lett az üresség.

Nem akartam semmit sem csinálni. Gondolkodni se. Meg akartam halni.

(Nessie szemszöge)

-Anyu! Apu! Indulhatunk végre?- kérdeztem lelkesen – Remélem Rose nénivel meg Alice nénivel elmegyünk ma vásárolni. Annyira jó lenne. Tegnap is olyan jól szórakoztunk.

- Indulhatunk kicsim!- mondta anya, és én már rohantam is ki a házunkból. Persze nem tudtam olyan gyorsan futni, így anyuék hamar utolértek.

Nem sokkal ezután elértük a házat. Berohantam és elkiáltottam magam.
- Megjötteeeeeem!!!

Alice néni és nagyi kinézett a konyhából, és mielőtt lélegzethez jutottak volna én már Alice néni nyakán lógtam.

- Napról napra mintha nagyobb lennél kincsem!- mondta nevetve és adott egy cuppanós puszit.

- A többiek hol vannak? - kérdeztem érdeklődve.

- A fiúk az emeleten vannak, Rose és Emmett pedig elmentek vadászni.
Felszaladtam az emeletre, és megöleltem az összes nagybátyámat.

Egész nap jól elszórakoztunk, legyőztem Jaspert sakkban, fogócskáztunk, sütöttünk sütit nagyival, és a délután folyamán megjött Jake is. Rögtön a nyakába ugrottam és azután csak vele játszottam. Imádom Jake-t.

Azonban Rose néniék nem jöttek vissza. Este megkérdeztem anyut, hogy hol vannak már ennyi ideig.

- Nyugodj meg Nessie, biztos csak nem találtak a közelben kedvükre valót.

- Re… rendben. - ásítottam egy nagyot.

- Ideje lefeküdnöd kicsim. Mire felkelsz, Rosaliék valószínűleg már itthon lesznek.
Felmentem a szobámba, amit itt alakítottak ki nekem, és hamar elaludtam.

Hangokat hallottam és felkeltem. Még nagyon sötét volt. Lementem az előszobába, mindenkit ott találtam, kivéve Rose nénit.
- Hol van Rosie néni?- kérdeztem.

Nagyi sírógörcsöt kapott, anyu és apu pedig már elindult volna felém, de Emmett bácsi megelőzte őket.

- Nessie, drága Nessiem… Rose... el…elment…egy jobb helyre került…-mondta és kirohant a házból.

Rose elment… Vajon hova mehetett? Egy jobb helyre? Nem volt itt jó neki? Velünk? De hát hova ment? Még visszajön? Teljesen összezavarodtam és egyre szomorúbb lettem. Mi van, ha nem jön vissza? Vagy…

Hirtelen mintha megvilágosodtam volna. Rosie néni… meg… meghalt… Eddig jutottam a gondolatmenetben, mert nem éreztem magamban elég erőt, és átvette felettem az uralmat a sötétség

(Edward szemszöge)

Kezdtem aggódni a lányomért. Renesmee már 2 hete nem ébred fel. Carlisle naponta megvizsgálja, de azt mondja, ez a sokk következménye, amit kapott. Ráraktunk infúzióra, hogy biztosan ne legyen semmi baja.

Emmett három nappal Rose halála után visszajött. A szeme fekete volt a szomjúságtól, de nem volt hajlandó elmenni vadászni. Még mindig tisztán emlékszem arra, amikor Carlisle egyik nap megkérte, hogy jöjjön el velünk vadászni.

- Emmett el kéne jönnöd velünk vadászni! Már teljesen fekete a szemed. – Emmett ment tovább, mintha nem is neki tették volna fel a kérdést. – Emmett akkor legalább donorvért igyál. – még mindig nem fogta fel azt, amit mondtak, csak Rose-on járt az esze. Hogy vajon most hol lehet, boldog-e és minden ilyen gondolatok

– Emmett! Rose se szeretne így látni téged!

- Mi van Rose-zal? – Na, erre már felkapta a fejét, de még mindig nem volt hajlandó inni.

Egész nap úgy járkált a házban, mint egy zombi. Nem is nagyon beszélt senkivel.

Úgy döntöttünk, hogy amikor Nessie felkel, megtartjuk Rose temetését. Alice és Esme terveztek meg szinte mindent.

Bella éjjel-nappal a lányunk mellett ült, és várta, hogy felébredjen. Csak amikor már nem bírta, akkor ment ki vadászni, de csak a közelbe, nehogy ne legyen itt, mikor felébred, és hamar visszajött. Szerintem alig ivott meg egy szarvast, nem csodálnám, hogy mi után abba hagyta az ivást, a szarvas még el tudna rohanni.

Jacob is nagyon sokszor volt a lányom ágya mellett. Amikor csak tehette mellette virrasztott. Csodálom, hogy bírja, egész nap fut a falkával, keresi a másik vérfarkasokat - erre a gondolatra morognom kellett – máskor pedig itt ül és várja, hogy Nessie felébredjen. Alig alszik. Remélem nem lesz semmi baja, mert ha igen…

Ekkor meg hallottam, hogy Bella kiabál.

- Edward!! Ébredezik!

Az egész család felszaladt az emeletre, Carlisle és én az elsők között voltunk.

- Anyu… apu… - suttogta Nessie. - Szomjas vagyok!

- Mindjárt elmegyünk vadászni kicsim, csak nagypapa megvizsgál, hogy minden rendben van-e. Tudod mennyit aludtál?

Megrázta a fejét.

- 2 hetet.

Miközben Bella beszélt hozzá, Carlisle megvizsgálta.

- Nekem úgy tűnik, minden rendben van. A szomjúságon kívül más baja nincs, azon pedig könnyen segíthetünk. – végre egy jó hír.

Miközben Bella és Renesmee elmentek vadászni, mi megvalósítottuk a lányok ötletét. Azt akartuk, hogy olyan Rosalie-s legyen a temetés. Mindennek gyönyörűnek kell lennie és…

- Jó lesz ez így Emmett drágám?-kérdezte Esme.
Emmett csak megvonta a vállát. Az elmúlt két hét alatt nem igazán kommunikált senkivel sem. Szegény Esme nagyon maga alatt van Rose miatt is, é Emmett miatt is. A kedvében szeretne járni, de nem tudja, hogy kéne.

- Nem a te hibád anyu – mondtam neki és megpusziltam.

-Köszönöm fiam. - Nézett rám hálásan

Mikor Belláék visszajöttek, ő, Nessie és én felmentünk az emeletre, hogy beszéljünk Renesmee-vel.

- Kicsim, emlékszel még mi történt Rosalie-val?

- Igen. - mondta, miközben egy könnycsepp legördült az arcán. Gondolatban végig futtatta az eseményeket és attól féltem, hogy megint sokkot kap.

- Ma alkonykor fogjuk eltemetni. Ha nem tudnál ott… - mondtam, csak közbe vágott.

- Nem, minden rendben lesz! – válaszolta halkan.

Ez az én kislányom! Bár nem nagyon örülök, hogy néha úgy viselkedik, mint egy felnőtt. Tudom, hogy érzelmileg sokkal érettebb és a gondolkodása sem egy 6 éves szintjén van, de jobban örültem volna, hogyha tovább élhetné a gyermeki életét.

A helyszín, amit Alice látott a látomásban nagyon illett Rose-hoz. Mikor láttam a gondolatában nem igazán tetszett, mert mindenhol csak virágok, semmi más. De élőben… Élőben azt látom, hogy mindenhol gyönyörűbbnél gyönyörűbb virágok. Még a fákon is virágok voltak, hála Alice-nek. Nem tudom, hogy tudott így megváltozni a véleményem, mivel itt minden ugyanolyan, mint a látomásban. Lehet, hogy csak azért, mert tudom, hogy ez illik Rose-hoz? Lehetséges. Biztos tetszene neki.
Ha jobban körül nézek ismerős ez a hely. Azt hiszem már ő is járt itt. Renesmeevel itt ültettek egy rózsabokrot. A mellé a rózsabokor mellé kéne nyugalomra helyezni.

(Emmett szemszöge)

Közeledik az alkony. Rose-t mindjárt eltemetjük. Magamban százszor megfogalmaztam azt, amit mondani szeretnék, de valahogy egyiket se találtam elég jónak Rose-hoz. Egyik sem volt tökéletes. Mindegyikből hiányzott valami.

- Emmett! Itt az idő.- szólt be a szobámba Alice.

Mindannyian kivonultunk a tisztásra. Itt ültettek egy rózsabokrot Renesmeevel. Ez a hely igazán szép, de nem fogható Rose-hoz. Tudom, hogy Rose-nak tetszene ez a hely, de szerintem semmi sem elég tökéletes hozzá képest. Ha tudnám, hogy van valami, ami egy ici-picit is felér az ő szépségéhez, körbe futnám az egész világot, és azt keresném. De tudom, hogy nincs. Rose túl tökéletes volt. Mindennél tökéletesebb. Az én Rosie-m.

Már ki volt ásva a gödör, és egy gyönyörű koporsóban feküdt Rosalie. A koporsót Jasper és Edward faragta. Szép volt a koporsó semmi baj nem volt vele, de Rose mellett egy régi ócska fadarabnak tűnik.

Egy ideig senki sem szólt, gondolom, azt hitték én kezdem el, el is akartam, de nem tudtam. Megszólalni sem bírtam és még mindig nem tudom mit kéne mondanom neki.

- Hát akkor elkezdem én.- szólalt meg Carlisle. Ő mindig tudta mit kell mondani, de most a bánat, a szomorúság, hiány és gondolom bűntudata is van, pedig nem az ő hibája volt, hanem az enyém… vagyis ezek miatt ő is alig tud megszólalni

– Rose, mindig is a lányomként szerettelek, és ezek után is mindig a lányomnak foglak tekinteni. Remélem boldog vagy ott, ahol vagy.

- Drága kislányom, én, amikor bekerültél a családunkba, egyből megszerettelek. Akármilyen hibát követtél el én mindig melletted álltam, szerettelek. Tudom, hogy nem rajongtál ezért az életért, de remélem egy kicsit boldogabbá tudtam tenni neked. Nyugodj békében. És ne félj, vigyázni fogok, - körbenézett - fogunk Emmettre!

- Az elején nem jöttünk ki valami jól, de idővel lett egy közös pontunk, aki összehozott minket. – Nézett rá szeretetteljesen Nessie-re. - Tudom, hogy amit a világ felé mutatsz, az nem te vagy, csak egy álca. - mondta Bella. Mennyire igaza van, csak meg kell ismerni!

- Te voltál az első testvérem, és úgy gondolom, mindig jól kijöttünk. Sajnálom, hogy annyira idegesítettelek ezzel a gondolatolvasással, de ne félj, egy titkodat sem mondom el senkinek. Eddig se tettem, és ezentúl már nem is fogom. Légy boldog. Hiányzol – búcsúzott el Edward Rosalie-tól.

- Rosie néni… Szeretlek… Hiányzol… - mondta Nessie akadozva. A könnyeivel küszködött. Legalább ő tudott sírni. Mit meg nem adnék azért, hogy könnyekkel sírhassak. Az enyhítene egy kicsit a lelkemen. Vagy az alvás… sóhajtottam

- Nehezen békéltél meg velünk, amikor bekerültünk a családba, azt hitted van valami hátsó szándékunk, hogy bajba kever egy olyan vámpír, aki emberekkel táplálkozott. Szerinted nem tudtam volna átszokni az állat vérre. De látod – mosolyodott el – sikerült. Csak akarat kérdése. Szeretlek Rose, és tudom, hogy te is szerettél minket, ha nem is mutattad ki. Én éreztem.- köszönt el Jasper.

- Jaj, Rose. Mit mondhatnék? Ezt nem láttam előre. Mardos a bűntudat. Ha gondolkodtam volna, lehet, hogy még most is élnél. Pedig elveszett a jövőd, de csak azt hittem a La Push-i farkasokkal találkoztatok. Hinnem kellett volna a rossz érzésemnek, de nem tettem, mert mindenki mondta, hogy semmi bajod nem eshet. Esküszöm, hogy megölöm őket, bosszút állok. A legrosszabb jövőt kapják tőlem. Ígérem– mondta Alice, erősnek akar látszani, de tudom, hogy amint visszaérünk a házba, már ő sem bírja tovább... Összeomlik.

Már csak én voltam hátra. Gondolkodtam, mi lenne a tökéletes, de még mindig nem tudtam. Leültem a koporsó mellé és megfogtam a kezét. Néztem a gyönyörű testét. Még így is szép, olyan, mintha aludna. Bárcsak tényleg ennyiről lenne szó. Ekkor mintha Rose illatát éreztem volna, de az lehetetlen, mivel már nincs illata.

- Rose… Szeretlek… Nem tudok mit mondani neked. Semmi sem elég jó… Mindenben van valami, ami nem ér fel hozzád. Mondhatnám, hogy veled éltem át életem legcsodálatosabb idejét… De ez nem lenne igaz, mivel még annál is jobb volt… Mondhatnám, hogy szeretlek… De ez sem igaz, erre nincs szó, hogy kifejezzem magam. Legyek boldog… Ez volt az utolsó kívánságod. Nem tudom, hogy teljesíthetném… hiszen nem vagy itt. Nélküled nehezen tudnék boldog lenni. Te voltál a fény az életemben. Mikor megláttalak, rögtön tudtam, hogy te vagy az a nő, akivel élni szeretném az életem. Te mentettél meg. Te adtad meg azt a lehetőséget, hogy ne csak egy rövid kis emberi ideig legyen boldog. Hanem az idők végezetéig. De sajnos ez nem valósult meg. Elmentél… Egyedül maradtam. Szerelem nélkül. A Szerelmem nélkül. Az életem nélkül… - nem bírtam tovább mondani.

Ekkor mintha valaki megcsókolt volna. Nagyon furcsa volt. Hideg volt, de közben meleg. Biztosan Rose szelleme az.

- Rose!!! Mindennél jobban szeretlek! – kiabáltam a messzeségbe. Jött egy hideg fuvallat és mintha Rose hangját hallottam volna.

- Én is szeretlek drága Mackóm – ez melegséggel töltött el.

Még utoljára megcsókoltam őt. Ez volt az utolsó csókunk. Most láttam őt utoljára. Nincs remény egy boldog életre.

Mindenki bedobott egy szál rózsát a sírba, majd betemettük volna a koporsót, amikor megéreztem azt a bűzt, és morogni kezdtem.